Kategória: Verseim

 

Hogy én mit érzek,
és miként is élek?
A változó világban,
hiszek-e szilárdan?

Kérdés az: Lehet-e szárnyalnom,
Vagy a szívemet fájlalnom.
A kérdés ott lapul bennem,
Szabad-e önmagam lennem?

Nem visznek-e a szárnyak tévútra megint,
Mint akkor egy régi idő szerint…
Félek elengedni odafent magam,
Mert mágia lehet ott minden szavam…

Két világ közt körözök, és keresem helyem,
Miközben jól tudom, hogy azt csak önmagamban lelem…
Nagy felelősség átadni magad annak a világnak,
Úgy, ha nem érzed magad ott elég szilárdnak…

Mondd, repülnöm, lehet-e,
Vajon ott kiteljesedhetek-e?
Szabad-e szállnom a széllel,
Repülhetek-e minden éjjel?

Felemelhet-e az erő,
Ha oly felemelő?
Vihet-e tovább a képzeletem,
Vagy a világom már így is egy képzelet elem?

Képzelt-e a Szabadság Angyala,
Vagy minden csak az ideám egy újabb fala?
Félek repülni, mert ha újra rossz irányba megyek,
Bejönnek a kapun a sötét felek…

Vajon mi célja van a világnak velem,
S vajon most már befogadhatom-e a sötét felem?
Ha volt is bennem gonosz jóvá szerettem-e,
S vajon a rosszat, mit tán tettem, a világ feledte-e?

Sérült már a szárnyam meg kéne olajozni,
S az én világomat rendbe kéne hozni…
Ha ez megtörténik szárnyalni is tudok,
És Énmagam is a helyemre jutok…

Meggyógyítom szárnyam,
Eltűnik legtöbb árnyam,
A Varázslat én vagyok,
Repülök, mint az Angyalok…
Szabad vagyok minden téren,
Boldogságom a legfőbb érem.

 

Ne keress és megtalálsz,
Bár te azt hiszed, hogy csak állsz,
Valójában így haladsz,
Ha egyhelyben maradsz…

Keresed mindenhol, örök kétséggel,
Ezernyi vétséggel,
Mégis mit keresel, még nem találod
Hiába próbálod.

A kék madár, hogyha száll,
Szeretetre benned vár,
Örök hona lenne, 
Vidámság élne benne.

Ne keress és megtalálsz,
Hogyha kicsit sokat vársz,
El sohasem feled,
A világ téged szeret.

Nézz oda, mit tekinteted örök hona rejt,
S a legtöbb ember soha meg nem fejt,
A tudás, bennük létezik,
Belőlünk étkezik.

Hol lehet a madár, mit oly sokan nem lelünk,
Bár kezdetektől keresünk,
Hiába is kergetem,
Elszáll, s ez rejtelem.

Ne keress és megtalálsz,
S ha meglelsz, velem szállsz, 
Önmagad mélyén vagyok,
S szívem benned ragyog…

A társadalom, mely rabul ejt, téged gyakran elfelejt.
Kicsiny egód kínoz téged, hajt, hogy teperj előbbre,
társadalom elhanyagol, meg is pusztulhatsz felőle…
Csapdák vannak mindenfelé, fájdalmaknak erdeje,
bűvkörébe zár, fegyvere és ereje.

Kitörnél tán, s harcod vívod, öröknek tűnő fájdalmad szítod,
De tud, másként is lehet élni, nem kell folyton félni, s félni…
Mint, la Mancha lovagja, szélmalmokkal vívod harcod,
Küzdesz, harcolsz kemény szívvel, takargatván síros arcod,
egód kapar, nagyon akar, ha nem tudja még a titkokat,
akkor bizony előfordul, nem kap mást, csak szitkokat.

Fájdalmak közt alig remélsz, kijutni nehezen tudsz,
így aztán bár futnál már, messzire nem jutsz.
Valahonnan a sötét éjből, sárkány dühe tör fel mélyből,
lángja messze szál tova, követnéd, ha tudnád hova…

Valahol, hol nem is sejted, indul el a rejtelem,
hol, titkok, erők, messze menők, sugallata megterem.
Kicsiny szikra, édes titka, finom hangja feléd száll,
de dühöd lángja eltakarja, de ő biza meg nem áll.

Don Quijote bősz kalpagja fejeden is jól mutat,
legyél bolond, élj a mának, a lelked lásd, majd jót mulat.
Remény lakik minden vízben, szomjad oltja minden ízben,
érintése cirógató, édes, bűvös, hívogató…

Szélmalmokkal küzdeni kár, nincs semmi jó, mi abba vár.
Varázsold át a malmot, a bürokrata örök halmot,
lásd azt másként, ellenség helyett társként,
amely segít, jobban látni, mit kéne másként csinálni…

Hol egyik nyer, másik veszít, a félelem mindenkép feszít.
Elnyomni sem jó magad, választásod bizony szabad.
Vajon mi a módja, finom és jó, csoda kódja,
kitörni a mélyből, s azt látni inkább, mi van fényből…

Mikor hamuba pillantasz, mélyre láss, la Mancha lovagja,
Mert a választásod te magad vagy, mit kérsz, a világ megadja.
Az vagy, akit hiszel, s az is, amit viszel,
te magad vagy az élet forrása, életednek oldása.

Merj tisztulni, éld meg a fájdalmakat, bűnöket majd őket engedd el,
elnyomásból szabadítsd fel, majd simogasd meg őket finom szeretettel…
Visszafogott téged a világ, mert hagytad, s amit az kért megadtad.
De választásod véget vett ennek, óriási ragyogásként tör előre lényed,
Hatalmas erőd felszabadul végre, s a világot beragyogja gigantikus fényed…

Élt egyszer egy ember,
Kinek neve jelentése, Tenger.
Mindig várt valamire,
Soha nem is vitte semmire.

Megunta, hogy mindig vár,
Hogy otthont, sosem talál.
Elindult hát a maga útján,
Hogy véget vessen a lelke búján.

Ment az úton, szép vidéken,
Hol gyalog, hol négy keréken.
Látott ő sok szépet, és rútat,
Végig járt ő, több száz utat.

Elérkezett egy különös helyre,
Hogy Mesterét végre meglelje.
Véget vetett vándorlásának egy időre,
Hogy Mester válhasson majd belőle.

De ő folyton magában rágódott,
S nagyon messze vágyódott…
„Ha csak egy helyben állsz,
– gondolta – bizony haza nem találsz…”

A Mester, tudta nagyon jól,
Hogy a tanítvány küszködik, de mégsem szól.
Illúzió mindaz, amit igaznak vélsz,
– szólt – mert túl sok benned a félsz. „

Majd elküldte őt, gödröt ásni,
Hátha közben elkezd látni…
Kemény munka volt neki,
Soha el nem feledi.

Az egoja folyton rágta,
Miközben a földet szánta.
Nézte a maga mellett dolgozó népet,
Nem látott bennük semmi szépet.

Menni kéne, nem itt lenni,
S ezt a munkát elfeledni.
Ásni otthon is tudna,
Nem ezért indult ő el, ezen útra.

Valami mégis ott tartotta,
Így az ásót,  nem eldobta,
Túrta tovább a földet,
S ültette a sok zöldet.

Hosszú idő telt el így,
S rájött, hogy ő mily irigy.
Irigyli a földet és mások javát,
S sosem hallgatta meg szíve szavát.

Egész életét úgy élte,
Hogy minden barátját elítélte.
Nem volt jó neki semmi,
Nem szeretet saját bőrében lenni.

Eddig az élt benne,
Hogyha egész mást tenne,
Egyedül volna,
És nem az átlagban szólna…
Hisz mindenki ugyanilyen,
Miért lenne pont ő másmilyen…

Régóta várta hogy megváltsa őt a Messiás,
És most, tessék: messzi áss…
Rájött: eddig alig élt,
Szinte mindig mindentől csak félt.

A fél óceánt is átszelte,
De otthonát mégsem lelte…
Tán nem kéne magát tovább álltatni,
Hanem ki kéne magát váltatni.

Saját magának ő volt gátja,
Oh, igen most már látja.
Pont mikor idáig jutott,
Már a mester felé futott:

– Ha egész életedben csak félsz,
Akkor bizony, te csak félig élsz,
S amit néha igaznak vélsz,
Káprázat, ha csak ítélsz…

Elfeledve senki sincs,
Mindenki egyaránt nagy kincs.
Ha mégis kirekesztve érzed magad,
Az igazság messze szalad,

De mindig van kiút, amit hiszel, azzá válsz,
Itt az idő mire vársz?
A világnak megvan a maga rendje,
Ahol senki sincsen feledve…

Hazámat keresve, végig jártam sok utat,
És sokáig nem értettem, hogy a világ mit is mutat,
Hogy hazámat meglelem,
Ha önmagamban keresem…

Illúziók közt éltem,
Oh, és mennyit féltem,
Mivel féltem, alig éltem…
S mennyi illúzióm volt, mit igaznak véltem…

Itt az idő, tovább nem várok,
Haladok ezentúl, és soha meg sem állok,
Néha letérek majd az útról,
Ha a bennem lévő hang úgy szól…

De nem félek már úgy, mint eddig,
Mert a nevem Tenger Hedwig…
Lehetőségem is annyi, mint a tenger,
Hisz, nem állat vagyok, hanem ember…

Ha elakadok újból,
Iszom majd a szeretet kútból…
Mi mindannyink rendelkezésére áll,
S ami csak ránk vár…

Arra vár, hogy felfedezzük,
Hogy a világban a rosszat feledjük,
Hogy megtaláljuk a rosszban a jót,
Hogy érezzük a levesben a sót…

Nem kell megfelelnem senkinek,
Megtehetném, oh, de minek…
Önmagamhoz legyek hű,
S megszűnik bennem a sok tű…

Mindenkinek úgy sem lehet megfelelni,
Önmagunkban kell a helyünket meglelni,
Azt is kezdem sejteni már,
Hogy mindenkire külön út vár…

Igazságokat mondva sokaknak, hiába is szólnék,
Csak feles köröket rónék…
Mindenkinek magának kell meglelni a csendet,
Hogy meglelje magában az örök rendet…

Egy másik világban, s másik helyen,
Egy török ember éppen, tejet fejen.
Ujján egy gyűrű volt örök talizmánja,
Életét a munka tette ki, de ő ezt nem is bánja…
E gyűrűt még az apjától kapta örökül,
Ki szintén beszélt, de csak törökül…

Az indián fiatal volt és büszke,
Ő a vadat szélsebesen űzte.
Fürge Szarvas lett hát az Ő neve,
S büszke népe, jól is járt hát vele.
Suhant a folyónál, egy vadat követett épp,
Mikor talizmánja beakadt egy ágba, és már eset is szét…

A török, ki már a frissen fejt tejet a táskájában viszi,
Vidám hisz jó a napja, de ő csak azt hiszi…
Egy Útonálló gazembert tartogat neki ezen út,
Ki elől majdan, hiába is fut…
Ellopja az a talizmánját, hitét és a vagyonát…
Ráförmed, hogy mindenét mi fontos neki, adjon át…

Fürge Szarvas mindeközben a kincseit vadássza,
A folyóból mely folyton mozog, azonban hiába is halássza…
Sodródik a remény, viszi a folyó a kincseket, s az ő hitét…
Végtelen reménytelenséggel összetörve, az ő tiszta szívét…
Élete és sorsa rossz felé fordult,
Mert a hite, s lénye mindörökre csorbult…

A török kinek hite, s kincse szintén eltűnik,
Életének jó iránya igencsak megszűnik…
Nehéz úgy élni ezentúl,
Hogy a hited porba hull…
A nép zord babonája is azt kívánja,
Hogy ezentúl legyen ő a nép hitványa…

Más időben, más helyen menedéken találtak egy fa alatt,
Egy nyuszit követve ők, ki a fa tövébe szaladt…
Ekkor forrott össze e két ember sorsának kereke,
Hogy egyformává váljon életük ezen szelete…
Bölcs öreg szól az időből kilépve,
A Föld örök körforgásából kitépve…

Magad alkotod az erőt, mely a hited tovább vezeti,
A világ csak viszonyul hozzád, mert ő azt sosem feledi…
Ha tárgyhoz kötöd a hited,
Elveszítheted a szíved…
Az élet csupán önmagunk tükre,
Ezért a hited ne szabd kérlek szűkre…

Ez olyan mint a karma,
Hogy az ember bármit is akarna,
Bele kerül egy körbe,
ha tudna ki is törne,
de ha csak a rosszat látja,
így életét, meg nem váltja…

Nehéz tudom máskép látni a mélyben,
Hát még mily más élni, erős ellen szélben…
Néha a szelet mi magunk kavarjuk,
mert a világunkat mi biz, nem nagyon akarjuk.
Pedig mi alkottuk, hogy tanuljunk belőle,
de rájövünk útközben hogyan jutunk előre…

Ellenállás helyett lazulj bele,
majd hiteddel fűszerezd tele. 

A Talizmán saját erőd és hited,
tárd ki bátran felé szíved.

Változtass magadon,
Csak úgy élhetsz szabadon…
-Így szólt az öreg,- s lépet vissza a Létidőn túlra,
A két ember hitét új szelek felé fújva…
Értették ők immár, a Talizmán igazi titkát,
S nem hallották ezentúl, saját népük szitkát…

Az ősember, aki még kissé goromba,
egyszer beejtett valamit a koromba.
A falra tette oda letörlés véget,
s rájött: ez bizony éget.

De a falon ott maradt a korom nyoma,
ez lehetett az írás őshona…
Teltek múltak az évek,
de a falon maradtak a képek.

Változtak az emberek,
fejlődtek a fegyverek.
Képekből jelek lettek,
Írástudok kerekedtek.

A kővésésből papír lészen,
kézzel írták, nagyon szépen.
Jött Guttenberg a német,
véle kissé más lett már az élet.

Nyomtatásba került hát az írás,
benne minden sírás, rívás,
szép gondolat. S a világban kialakult a kép,
Hű, a könyv! Az bizony szép…

De a haladás nem nyughatik, robog előre, siet.
De mond hát, ki látott még ilyet?
Dobozba kerül az írás, lapozgatni alig lehet már,
Guttenberg sóhajt, óh, hogy milyen kár…

De a szépség, mely benne lakozik,
ha szíved van, hogy lásd, biz neked illatozik…
A gépek kora van, és a gépekkel tele már a tenger,
s nézd meg jól, hová jutsz így ember…

Az út, a rét, a vétség, és a kétség
-Bíz nem a mindent felölelő sötétség 

Mit tegyek, ha semmi sem segít,
És a kétség mélyre repít…
Azt mondják a szeretet az elfogadás maga,
Miért van ennek mégis fura szaga?
Elfogadni, s meghalni benne?
Az élet valóban csak ennyi lenne?
Hol van a nyugalom, mit oly sokan keresünk?
Az édes sugallat, mi mind, oly sokszor feledünk?
Álom és ébrenlét közt, vajh mi lészen?
– Ezeknek tudását, bíz, nem kapod készen. 

Kapkodó lélegzet,
Csak zűrök közt létezhet…
Boldog perceket benne, bíz nehezen nyersz,
Itt találj nyugalmat, hogyha mersz.
S élni tudsz-e, ismered-e módját,
Hogyan törd fel, a lét igazi kódját.
Vagy más a szeretet nyitja?
Hiszed, vagy sem, a szeretet nem kalitka.
Befogadni kell, s látni,
A világosság felé szállni.
Mély lélegzet, mély sóhaj
E cselekedet csodás óhaj.
Vele a nyugalmat meglelheted magadban,
Mely ott lehet minden szavadban. 

Rohanó világ,
Nézd milyen szilárd.
Lassítani mersz-e, mond,
Látod nem, pedig ez gond.
Sötétben keresel, és a fájdalom rád talál,
Ez már nem más, mint maga a halál.
E szó is veszélyt rejt számodra,
Félsz, hogy zárt találsz majd, minden álmodra.
Az ismeretlen, s beteljesületlenség, számodra maga a kétség,
Meg nem szűnni akaró, örök vétség.
Ha saját mulandóságoddal nem kéne szembe nézni,
Mond, tudnál-e egyáltalán örökkön örökké élni?
Hogy tudnád értékelni a jót, és a szépet,
Ha annak fogalmát még csak nem is érted.. 

Cipeled a múltad, s viszed a jövőd,
Miközben épp, a jelened szövőd.
De mond, e terheket le, miért ne tehetnéd,
Hisz az életet így, még könnyebben vehetnéd.
Megváltás, feloldás, kérded vajh, nyerhető?
Vagy bűnöddel önmagad, örökkön verhető?
Nyújtsd ki karod bátran, és fogadd el a kezet,
Mert az igaz szeretet bíz, a kegyelemhez vezet.
Ha a tanulságod megleled,
Tiéd lesz a világból a szeretet…
A szeretet, mely mindenből árad,
Amitől minden könny felszárad… 

De vaj, mi a szeretet maga,
S kinek, erre mi a szava?
Birtokolni, vágyni,
Vagy a világot együtt járni?
A szeretet, ha szava volna,
Talán bizony így szólna:
A szabadság rejtekén,
Rejlek én… 

Tudod-e, miért sötét-e, ennyire e kor,
S hogy véred minden eleme ennyire miért is forr.
A sötétség világát éljük,
S a bennünk lévő bűnöket féljük.
De, ha mindig csak futsz,
Önmagad rejtekébe egykönnyen, el nem jutsz.
Nézzünk szembe, hogy lássunk,
Az igazság lépcsején egyre feljebb másszunk.
Kárba semmi sosem vész,
Bármit csinálsz, bárhová mész,
Mert mindig az úton lépsz,
Akármi mást is vélsz…
Kell a sötétség kora,
Hogy a fény felé léphessünk tova… 

Bár felébrednék…
Bárcsak érezném az élet édes ízét,
Ihatnám a világ legcsodásabb vízét.
Vajon milyen lehet élni,
Nem kellene babalélekként félni.

Egy baba vagyok csupán,
egy házba zárva,
minek ajtaját döngölöm,
de sajnos, hiába.

Táncolnék a fénnyel,
szerelemben teljes,
vidám élettel telve,
Az élet tengerében,
a hullámokat szelve…

A kulcsokat keresem mellyel
kinyitok minden zárat,
a lelkem ezért küzd,
soha bele nem fárad.

Ha felébrednék tudnám
minden kulcs én magam vagyok,
bennem valahol,
minden fényben ragyog.

Vajh,Baba vagyok csupán,
ki ember akar lenni,
minden tőle telhetőt
ezért megtenni?

Vagy lélek vagyok,
kit babaházba zártak,
kinek álmai,
oly messzire szálltak?

Elhagynám a babaházat,
kinyitnék minden zárat,
ha biztosan tudnám,
hogy odakint szeretettel várnak…

Unalomban ülök,
Pont, mint egy tülök…
Szokatlan e semmit tevés,
Mikor a tett ily kevés…

Pedig a világban az értelem,
Talán pont ettől mért elem.
Hiszen, ha csönd nem lenne,
Zajt sem lelnénk benne. 

Nincs semmi, mi mindig ugyanaz volna,
Semmi sincs olyan, ami mindörökre szólna,
Míg egyik változik, a másik addig egyhelyben marad,
S ki tudja tán, a világ, pont ettől halad…

 Egy biztos van, a bizonytalan,
Az ellenállás hasztalan,
Csak feles energiát ölünk bele,
Ha szembeszállunk vele.

 Üres és tele ellentét párok,
S bár jelenleg még csak állok,
Kezdem kapisgálni már,
Hogy legyen bármi, mi reám vár,

Nyugalom, és zűr is kell nékem,
Hogy sok mindenben legyen részem,
Legyen sok különböző emlékem,
Hogy a jót meg tudjam becsülni szépen…

Korra reggel óra csörög, az agyam egyből pörrög,
mit kéne csináljak, hogy felkelni inkább imádjak.
Mert, aki utálja melóját, sutba dobná a telóját,
ha reggel munkára csörren, amint az egója magára döbben…

Fel azonban kell kelni, ideje a világot szelni,
vár a társadalom, erről szól most ezen dalom…
Az ember társa-Dalma, de Dalma nem törődik, folyton csak pörlödik,
többszörösen megfizeteti a számlát, ezzel eltiporva legtöbb ember álmát.
Hol van itt a társi viszony, mikor az egész egy iszony…
Adót vet, de nem arat, kell neki minden falat.
ezzel „épít”, (de nem szépít) éket verve közénk, és falat.
Rabszolgája vagy dalmának, illusztikus hatalmának.
Ilyen az ember társadalma, hiába társa Dalma,
vétket ad, nem oltalmat, feje akár a szalma…

De ki dalol, tudja jól, az élet másról is szól:
Mégha a társadalom meg is törne, leginkábbis elsöpörne,
tiporna és tocsogna benned, neked ezt nem kell készpénznek venned…
Mert létezik ezen túl egy magasabb törvény,
mely sokkalta hatalmasabb örvény,
csak kevesen ismerik, még nagyon,
de egyre többen tudják mi is az igazi vagyon…
Pénz és válság, mit most látunk, fájdalmunkban meg sem állunk,                                                hajt minket a munka ura, stresszelünk, s milyen fura,
mégsem jutunk semerre, csak cseberből, vederbe…

Azonban, a lélek, ki tudja jól, most miben élek,
másképp látja a világot, érzi azt a csodás szép virágot,
mely ott van a létben, s jelek formájában üzen,
a világ nem egy hatalmas üzem…
Mindennek megvan a maga oka, tudásnak is magas foka.
Ha kívánsz, az megadatik, a jelek az úton majd vezetnek,
az igaz erők megmutatják, mennyire szeretnek…

Minden napok, jelenében, ha ott vagy a jelen-létben,
csodáknak lehetsz tanúja, bár a háznak van zsaluja,
kinyitod-e rajtad áll, szereteted messze száll.
A szeretet varázsa kinyitja mi zárva volt,
mi seb volt, mára csak egy piciny folt.
Éld meg, majd engedd el, de a titkot ne feledd el,
választásod mindig vagyon, ez az igazi vagyon.
A l-élek, mondja élek, most már nem is félek,
pillanatban csodát látok, varázslattal messze szállok…

Korra reggel óra csörög, az agyam már nem is pörög,
feltöltődve ébredek, varázslatos piciny csoda, visz már tova…