Talizmán

Egy zord hideg reggelen,
Menetelt nesztelen.
Övén egy zacskó lógott,
Lelke a világban nem hagyott biz foltot…
Hisz Indián nemzete,
Eddig őt csak szerette…

Egy másik világban, s másik helyen,
Egy török ember éppen, tejet fejen.
Ujján egy gyűrű volt örök talizmánja,
Életét a munka tette ki, de ő ezt nem is bánja…
E gyűrűt még az apjától kapta örökül,
Ki szintén beszélt, de csak törökül…

Az indián fiatal volt és büszke,
Ő a vadat szélsebesen űzte.
Fürge Szarvas lett hát az Ő neve,
S büszke népe, jól is járt hát vele.
Suhant a folyónál, egy vadat követett épp,
Mikor talizmánja beakadt egy ágba, és már eset is szét…

A török, ki már a frissen fejt tejet a táskájában viszi,
Vidám hisz jó a napja, de ő csak azt hiszi…
Egy Útonálló gazembert tartogat neki ezen út,
Ki elől majdan, hiába is fut…
Ellopja az a talizmánját, hitét és a vagyonát…
Ráförmed, hogy mindenét mi fontos neki, adjon át…

Fürge Szarvas mindeközben a kincseit vadássza,
A folyóból mely folyton mozog, azonban hiába is halássza…
Sodródik a remény, viszi a folyó a kincseket, s az ő hitét…
Végtelen reménytelenséggel összetörve, az ő tiszta szívét…
Élete és sorsa rossz felé fordult,
Mert a hite, s lénye mindörökre csorbult…

A török kinek hite, s kincse szintén eltűnik,
Életének jó iránya igencsak megszűnik…
Nehéz úgy élni ezentúl,
Hogy a hited porba hull…
A nép zord babonája is azt kívánja,
Hogy ezentúl legyen ő a nép hitványa…

Más időben, más helyen menedéken találtak egy fa alatt,
Egy nyuszit követve ők, ki a fa tövébe szaladt…
Ekkor forrott össze e két ember sorsának kereke,
Hogy egyformává váljon életük ezen szelete…
Bölcs öreg szól az időből kilépve,
A Föld örök körforgásából kitépve…

Magad alkotod az erőt, mely a hited tovább vezeti,
A világ csak viszonyul hozzád, mert ő azt sosem feledi…
Ha tárgyhoz kötöd a hited,
Elveszítheted a szíved…
Az élet csupán önmagunk tükre,
Ezért a hited ne szabd kérlek szűkre…

Ez olyan mint a karma,
Hogy az ember bármit is akarna,
Bele kerül egy körbe,
ha tudna ki is törne,

de ha csak a rosszat látja,
így életét, meg nem váltja…

Nehéz tudom máskép látni a mélyben,
Hát még mily más élni, erős ellen szélben…
Néha a szelet mi magunk kavarjuk,
mert a világunkat mi biz, nem nagyon akarjuk.
Pedig mi alkottuk, hogy tanuljunk belőle,
de rájövünk útközben hogyan jutunk előre…

Ellenállás helyett lazulj bele,
majd hiteddel fűszerezd tele. 

A Talizmán saját erőd és hited,
tárd ki bátran felé szíved.

Változtass magadon,
Csak úgy élhetsz szabadon…
-Így szólt az öreg,- s lépet vissza a Létidőn túlra,
A két ember hitét új szelek felé fújva…
Értették ők immár, a Talizmán igazi titkát,
S nem hallották ezentúl, saját népük szitkát…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.