Élt egyszer egy ember,
Kinek neve jelentése, Tenger.
Mindig várt valamire,
Soha nem is vitte semmire.

Megunta, hogy mindig vár,
Hogy otthont, sosem talál.
Elindult hát a maga útján,
Hogy véget vessen a lelke búján.

Ment az úton, szép vidéken,
Hol gyalog, hol négy keréken.
Látott ő sok szépet, és rútat,
Végig járt ő, több száz utat.

Elérkezett egy különös helyre,
Hogy Mesterét végre meglelje.
Véget vetett vándorlásának egy időre,
Hogy Mester válhasson majd belőle.

De ő folyton magában rágódott,
S nagyon messze vágyódott…
„Ha csak egy helyben állsz,
– gondolta – bizony haza nem találsz…”

A Mester, tudta nagyon jól,
Hogy a tanítvány küszködik, de mégsem szól.
Illúzió mindaz, amit igaznak vélsz,
– szólt – mert túl sok benned a félsz. „

Majd elküldte őt, gödröt ásni,
Hátha közben elkezd látni…
Kemény munka volt neki,
Soha el nem feledi.

Az egoja folyton rágta,
Miközben a földet szánta.
Nézte a maga mellett dolgozó népet,
Nem látott bennük semmi szépet.

Menni kéne, nem itt lenni,
S ezt a munkát elfeledni.
Ásni otthon is tudna,
Nem ezért indult ő el, ezen útra.

Valami mégis ott tartotta,
Így az ásót,  nem eldobta,
Túrta tovább a földet,
S ültette a sok zöldet.

Hosszú idő telt el így,
S rájött, hogy ő mily irigy.
Irigyli a földet és mások javát,
S sosem hallgatta meg szíve szavát.

Egész életét úgy élte,
Hogy minden barátját elítélte.
Nem volt jó neki semmi,
Nem szeretet saját bőrében lenni.

Eddig az élt benne,
Hogyha egész mást tenne,
Egyedül volna,
És nem az átlagban szólna…
Hisz mindenki ugyanilyen,
Miért lenne pont ő másmilyen…

Régóta várta hogy megváltsa őt a Messiás,
És most, tessék: messzi áss…
Rájött: eddig alig élt,
Szinte mindig mindentől csak félt.

A fél óceánt is átszelte,
De otthonát mégsem lelte…
Tán nem kéne magát tovább álltatni,
Hanem ki kéne magát váltatni.

Saját magának ő volt gátja,
Oh, igen most már látja.
Pont mikor idáig jutott,
Már a mester felé futott:

– Ha egész életedben csak félsz,
Akkor bizony, te csak félig élsz,
S amit néha igaznak vélsz,
Káprázat, ha csak ítélsz…

Elfeledve senki sincs,
Mindenki egyaránt nagy kincs.
Ha mégis kirekesztve érzed magad,
Az igazság messze szalad,

De mindig van kiút, amit hiszel, azzá válsz,
Itt az idő mire vársz?
A világnak megvan a maga rendje,
Ahol senki sincsen feledve…

Hazámat keresve, végig jártam sok utat,
És sokáig nem értettem, hogy a világ mit is mutat,
Hogy hazámat meglelem,
Ha önmagamban keresem…

Illúziók közt éltem,
Oh, és mennyit féltem,
Mivel féltem, alig éltem…
S mennyi illúzióm volt, mit igaznak véltem…

Itt az idő, tovább nem várok,
Haladok ezentúl, és soha meg sem állok,
Néha letérek majd az útról,
Ha a bennem lévő hang úgy szól…

De nem félek már úgy, mint eddig,
Mert a nevem Tenger Hedwig…
Lehetőségem is annyi, mint a tenger,
Hisz, nem állat vagyok, hanem ember…

Ha elakadok újból,
Iszom majd a szeretet kútból…
Mi mindannyink rendelkezésére áll,
S ami csak ránk vár…

Arra vár, hogy felfedezzük,
Hogy a világban a rosszat feledjük,
Hogy megtaláljuk a rosszban a jót,
Hogy érezzük a levesben a sót…

Nem kell megfelelnem senkinek,
Megtehetném, oh, de minek…
Önmagamhoz legyek hű,
S megszűnik bennem a sok tű…

Mindenkinek úgy sem lehet megfelelni,
Önmagunkban kell a helyünket meglelni,
Azt is kezdem sejteni már,
Hogy mindenkire külön út vár…

Igazságokat mondva sokaknak, hiába is szólnék,
Csak feles köröket rónék…
Mindenkinek magának kell meglelni a csendet,
Hogy meglelje magában az örök rendet…