Ahány ember, annyi világkép, annyi emberkép… De mégis, melyikünké a valóságos, a miénk, vagy a másiké, jöhet most a kérdés. Mi van, ha mindenkié igaz. Mégis senkié sem. Mi van, ha igaza van a buddhistának, a kereszténynek, a teozófusnak, a hindunak, az anyagelvűnek és még sorolhatnánk. Mert bizony mindegyikünknek igaza van. Mert azok vagyunk, amit hiszünk, hiszen hitünk formálja az életünket. Márpedig akkor mindegyikünk világa maga a valóság, hiszen benne élünk.
– Na jó, de mindegyikünké mégsem lehet igaz,- gondolod – akkor ez most ellentmondás. Hiszen mindegyik vallás, életkép más és más. Hogy lehet mégis mindnek igaza? Rendben ezt értjük, hogy a hitünk a világképünk. De mi köze ennek az igazi valósághoz? Néha a legegyszerűbb kérdésekre a legnehezebb válaszolni. Mi a valóság, és egyáltalán ki vagyok én? Mert vagyok, az biztos. Az, hogy ki, nos igen, az már igencsak fogós kérdés. S hogy valóság-e, hát talán még az is. Talán a lélek lennék, vagy csupán a testem? Igen, itt jön, hogy mindkettő. Mert lélek is vagyok és test is. Ez is lehet ellentmondás, mert vagy egyik, vagy másik vagyok, de hogy lehetek mindkettő? Hogy lehet mégis mind igaz, amikor egymással teljesen ellentétesek? Hát például így. Hogy lélek is vagyok, és test is. Mindkettő és egyik sem. Mert sok más is vagyok még. Ember, atom, fény, vidámság, szomorúság, gyermek és még sorolhatnánk. Ez mind én vagyok, de mégis egyik sem. A valóság mindegyik és egyik sem. Mint mikor három vak ember meg akarja tapasztalni, milyen is az elefánt. S mindegyikük az elefánt egy másik testrészénél van. Mindhárom azt gondolja valóságnak, amit éppen tapint. Az egyikük a lábát, a másik az ormányát, a harmadik a fülét. Vagy mint a hegy példája. A hegyet is sokféleképpen láthatjuk. Másképp látja a hangya. Neki, egy véget nem érő hatalmasság. A madárnak, aki fentről nézi egy apró pont. A hegy gyomrában élő medvének egy barlang, ami oltalmat ad. A túrázó embernek egy kihívás. A hegy valósága mégis teljesen más. Mindegyik és egyik sem. Mi emberek, emberöltőket kutattunk át, – és fogunk is még – hogy ráleljünk a valóságra. Mindezt azért tesszük, hogy többet tudjunk meg önmagunkról, s a világunkról. Honnan jövünk, kik is vagyunk, és hová is tartunk. S időbe telt mire rájöttünk, ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a válaszokhoz, néha nem kell mást tennünk, csak önmagunkba pillantanunk. A költő Rúmi szavaival élve: „Kerestem fönn, hol lelkem bandukolt táblát és tollat, mennyet és poklot, de hang rivallt: Mindaz, mit itt kutatsz, tebenned van!” Tettük, s tesszük ezt mindazért, mert bár nem könnyű új földrészeket, új találmányokat felfedezni, mégis önmagunk mélyére ásni a legnehezebb. S mivel az ember, emberi mivoltát meg nem tagadva, kötelességének érzi, hogy szavakban öntse azt is, amit szinte lehetetlen szavakkal leírni, megalkotta a pszichológia fogalmát.
Lélektan és emberkép. Két egymástól elválaszthatatlan fogalom. Hiszen az ember a lélektől elválaszthatatlan, ahogy talán a lélek is az embertől. Hogy emberek vagyunk, talán bizonyosság. Hogy van-e lelkünk, és hogy egyáltalán mi is az a lélek? Nos, igen, ez már nehezebb kérdés.
Hogy milyen az emberkép? Folyton változó. Ahogy változik a világ, úgy változunk mi is. Gyerekként az ember a világot hatalmas csodaként éli meg. Minden apróság izgalommal teli. Ahogy belekerül a felnőtt világba, minden már rangsorolás kérdése lesz. Ezt lehet, ezt nem lehet, ez jó, ez rossz. S kikerül a szeretettel teli csodából. Benyomások érik, hatások, s kialakítja magának a saját egyedi életképét. Sok minden befolyásolhatja. A pszichológia erre is tud jó példákat. Van, aki hasonlót, mint amit lát, s van, aki pont az ellenkezőjét.
Honnan tudjuk, melyik világot válasszuk? Jön az újabb kérdés. Van aki, úgy, hogy rákérdez, mint Popper Péter fia:
– Apa, melyik az igazi világ, a materialista, vagy a spirituális.
Popper apuka, pedig, bár kicsit furcsállja a kérdést, ezt válaszolja:
– Választhatod bármelyiket, de a spirituális jobb, mert izgalmasabb.
Igen, igaza lehet. Választhatunk jobb jövőt is magunknak, rajtunk múlik, melyik úton megyünk. Mert választék az van. Volt mindig is. Most talán még több, mint régebben. Mert az ember folyamatosan fejlődik, ki tudja talán azért is, mert ez a dolgunk. S ahogyan az évezredek során változott az emberképünk, úgy változott a pszichológiánk is.
Kezdjük az elején: Megszületünk. Na jó, de hol voltunk eddig? Voltunk valahol, vagy a semmiből jöttünk? Na, itt már van egy pár különbség az emberképek között. Mert bár mindannyiunknak egyedi, hiszen a saját kis élettapasztalatunkat tesszük hozzá idővel, mégis csoportokra osztható mindez. Mert nekünk, embereknek, szavakra, és csoportokra kell osztanunk mindent, hogy könnyebben megértsük. Vannak pl. a vallási csoportok. Van olyan vallás, amely szerint létezik lélekvándorlás, s van amelyik szerint csak egy élet van. S hogy ne legyen olyan egyszerű kialakítanunk világunk, vannak ezeknek különböző típusai. A buddhisták például a lélekvándorlásban hisznek, és még rengeteg nép, rengeteg csoport. A keresztényeknél is hasonlóképpen. Csak ők hitük szerint a lélek nem vándorol, hanem csak egyszer él. S persze nagyon sok vallású, és hitű közösség létezik. Ami érdekes, lényegileg mind ugyanarról beszél. Nézzük például a föld keletkezését. A keresztény mondjuk azt mondja: Isten megteremtette a földet. A materialista: a föld kialakult, és leírja kémiai, fizikai egyéb folyamatokban hogyan is történhetett. Nem személyesít meg hozzá senkit. Az ezoterikus meg azt mondja: A megnyilvánulatlanból kialakult a megnyilvánult, s így keletkezett a világ, az univerzum. Mindegyik ugyanaz, csupán a nevük más. Hiszen, mindegyiknek igaza van! Mert a hívő azt mondja, arra, amit nem ismer, hogy Isten. Megszemélyesíti. Misztifikálja. Sőt, aztán saját tulajdonságaival ruházza fel. Így alakul valahogy ki, a megfélemlítő Isten mítosza. A materialista, azt az ismeretlent pedig megpróbálja ismerhetővé tenni, kivonni a képletből, és analizálni, fizikai szinten magyarázni. Tudományokat állít fel, fizikát, kémiát, földrajzot, stb. Kutat az ismeretlen után, hogy nevet adjon neki. A vallásos inkább azt mondja, Isten, vagy éppen, Krisna. Ő is kutat utána aztán, tán egy életen át. Csak éppen vallása szerint máshol. Ha például Krisnás, akkor magában, vagy magán kívül, ha esetleg keresztény. Attól függően mit mondtak neki. Vagy éppen hogyan érzi. Mert az ember szerencsére, nem mindig hiszi el, amit mondanak neki. Mert úgy épül fel, hogy előbb, vagy utóbb, mindent megkérdőjelez. Idővel, mindenki rátalál a saját igazságára. Aztán ugye ott van az ezoterikus, vagy spirituális, nekik is rengeteg válfajuk van. Ők azt mondják a megnyilvánulatlan lett megnyilvánult. Vagyis az ismeretlenből jött, a már szavakba önthető. Ugye, ugye, megint az a bizonyos ismeretlen. Mint a matematikában. Az ismeretlenes egyenleteknek is az a lényegük, hogy ismerteket csináljunk belőlük. Így lesz az x-ből szám. Mindig változó, hogy milyen szám, az attól függ, milyen számok voltak még az egyenletünkben. Ilyesmi a világképünk is. Van egy ismeretlen, (vagy több) és attól függően, hogy milyen számaink, vagyis információink vannak a képletben, változik az X-ünk. Így lesz más neve ugyanannak, Isten, Univerzum, Akármi. Az információinktól függően választunk valóságot magunknak. Sőt ezen információink alapján választunk hozzá gyógymódot. Mert ez az ellentmondásokkal teli világ, bennünk közel sincs összhangban. Hiányzik a világból a szintézis. Legalábbis mi úgy hisszük. Ezért valami felborul bennünk, és azt az egyensúlyt bizony, vissza kell szerezni. Hogyan? Nos igen, az emberképünktől függően. A materialista, elmegy az orvoshoz, és az orvos elmondja neki, hogy milyen fizikai betegsége van a testének. Ráhagy az orvosra mindent. Hisz neki. Ahogy Popper Péter is hitt az orvosának, mikor éppen diagnosztizált a betegségét. Sőt ő elhiszi, ha azt mondják Timbuktuban van, akkor ő ott is van. Aztán egy másik ember, akinek már a nyugati orvos kevés, mert esetleg, még nincs testi baja, de tudja, a lelkének gondja van. Elmegy a lélekgyógyászhoz. Választék itt is van. Pszhiológus, pszihiáter stb. Hite, vagy hovatartozása szerint oda megy, akiben bízik, akitől változást vár. De ő már nem csak várja a másiktól, hogy segítsen, ő már abban is benne van, hogy tesz érte valamit. S mindeközben, ahogy változik az emberképünk, úgy változnak a pszichológiai irányzatok. Mert az évszázadok folyamán teljesen megváltozik a képünk. Kialakul az analitikus, a behaviorista, a kognitív, a szubjektivista, stb. Országonként és helyenként, és koronként változó. Az irányzatok jönnek és mennek. Mert mindig a valóság felé közelítünk, és fejlődünk, és mindegyiknek megvan a maga igazsága. Van, hogy messze van tőle, s van, hogy csak egy kicsi. S van, hogy ragaszkodunk, a be nem válthoz. Merthogy az embernek ott van az egoja is, aki még akkor is köti az ebet a karóhoz, amikor már nincs is eb. Ego. Újabb szó a gépezetben. S mi is az ego? Hát, az a hitünktől függ. Megint! Az ego az, aki küzd bennünk, aki kirekeszt, aki fél, és fáj, és folyton rág bennünket. Ezt így csináld, ezt ne így csináld, ez tetszik, ez nem tetszik. Bármilyen is a képünk őróla, kis is ő, vagy mi is ő, vagy mi is az ő neve épp, akkor is ugyanazt csinálja bennünk. Mi pedig ezt az egységtől kirekesztett valakit próbáljuk valahogy összekovácsolni magunkban, valahogy szintézisbe hozni. S ehhez kérünk segítséget a pszichológiától.
Létezik olyan közösség, akik szerint az ember a test, a szellem, a lélek egysége. S léteznek olyanok, akik csak a fizikai testükkel azonosítják magukat, mert csak az tapintható. De az érzelmeid sem tapinthatóak, és mégis vannak. De akkor hogy is van? Akkor azok nem is léteznek? De hiszen, érzed! Tehát létezik, de mégsem látod. Hogy is van ez? Azt elfogadod, mert érzed. Akkor meg van. Bár nem látod, de van, mert valamilyen módon mégis látható. Csak éppen másképp. Na, valahogy így működik az emberképünk is. Valahogy látjuk azokat a dolgokat, amikben hiszünk. Vagy érezzük, vagy esetleg valahonnan csak tudjuk. Érezzük, hogy valami van, a fizikai világon kívül is. Mert megmutatkozik. S mindenkinek másképpen mutatkozik meg. Vagy sehogy se. Mert nem tudja, hogy valamit figyelni kéne. Nem tanították meg rá. Tehát különbözünk. S ezért van annyi irányzat, annyi betegség, és annyi gyógymód. Bár nagyon hasonlónak látszanak betegségeink, de mégis egyénenként változók. S erre kezdünk rájönni. Ezért aztán, már a nyugati orvoslás lassan kezd kevéssé válni. Jönnek a lélekturkászok, a spirituális gyógyítók. Meg a keleti orvoslás. Meg a sokezer új gyógymód. Ahogy látókörünk kitágul, úgy változik a pszichológiánk is. Kialakul pl. a kvantumpszichológia, a holisztikus szemlélet. S kezdjük azt hinni, hogy talán ebben a nagy látszólagos káoszban minden mindennel összefügg. S talán nincs is kívül és belül, s talán ebben a káoszban van valami más, valami hatalmas rendezőelv… De ez már egy másik téma…
Jó, jó, talán hisszük, talán elgondolkoztunk azon, amit mondasz, – gondolod – de mégis, hogy jön össze a lélekvándorlás, és az a sok – sok vallás, életkép, Istenkép, hogy lehet az mind, ugyanaz és mégis ennyire különböző? Hát sehogy, és mindenhogy.
Aki a lélekvándorlásban hisz, azt mondja, létezik karma. Nézzük meg a karma fogalmát. A karma szó maga az ok okozati cselekvést jelenti. Azt kapom vissza, amit adtam. Tehát, ha rosszat tettem, rosszat kapok vissza. Ha jót, jót. Ez akkor is igaz, ha nem hiszed, hogy a lelked testből testbe vándorol. Aki a megfélemlítő, bosszúálló Isten mítoszát hordja magával, az is ugyanezt gondolja. Csak nem a visszahatás törvényétől fél, hanem a megszemélyesített Isten bosszújától. Mindenkinek megvan a maga félelme, és minden hitrendszeren belül hasonlótól félünk. A rossztól. De mi a jó, s a rossz? Igencsak hozzáállás kérdése. A karma törvényei szerint, ha valakivel rosszat tettél visszakapod. Ugyanígy, ha valamiért Isten haragszik rád, mert rosszat tettél visszakapod. Milyen hasonló igaz? S az ember azt gondolja, hogy ilyenkor már nincs választása. Pedig van. Ha időközben rájössz: valamiért a helyzetben vagy. Nem az a lényeg, hogy mit tettünk régen, amiért ide jutottunk. Hanem, hogy mit tanultunk ezáltal, most. Az ember folyton fejlődik. Mert ez az életünk része. S itt, akár hisszük, akár nem, nem a szenvedés a lényeg. Hanem, hogy okuljunk hibáinkból. Hogy ráébredjünk, mit kéne másképpen. A fejlődés az élet része. Az élet mindig utat tör magának, és az élet fejlődéssel jár. A rossz rendszer előbb utóbb leomlik, és egy új világ épül fel helyette. Ezeket is lehet kisebb és nagyobb szinten szemlélni. Mikro és makro szinten. S ezekre is kezdünk már rálátni a teozófiai és szellemtudományok illetve a lélektan által. Akár tudjuk, hogy a mostani életünk hol is tart a bolygónk történelmében, akár nem, mi is ugyanazt éljük meg önmagunkban. Megszületünk, és fejlődünk. S van szabad akaratunk és választásunk. S okulni tudunk hibáinkból. A világ hozzánk viszonyul. Ha azt hisszük ellenünk van, így lesz. Ha tudjuk, hogy értünk, akkor így lesz. Mert az élet elvárásunk tükörképe. A világ segít és gyógyít. Folyton, még akkor is, ha nem hiszed. A karmából is bármikor kiléphetsz. Ha rájössz, mi volt a mondanivalója. Mit kellett tanulnod ebből. Az élet egy nagy iskola. Mindannyian ugyanoda tartunk, csak az utunk más. Meg a tempónk. S ez jó. Van aki, még csak általánosba jár az élet iskolájában, van, aki már egyetemista. Az egyetemistákból lesznek a tanítóink. S van, aki többször is megbukik és ismétel. Nem baj! Jól megtanulja majd! Aztán, majd, ő is jobban tudja tanítani másoknak. S van, aki már kijárta az iskolát, és csak azért jön vissza, hogy nekünk, többieknek segítsen. Mint egy fiú, akinek nincs keze, se lába, és mégis boldog, és tanít az élet szeretetére, igazságaira, s közelebb juttat minket az igazi valósághoz. S ahogy az élet iskola, úgy az életünkben lévő különböző helyzeteink, és szereplőink is mind, mind a tanítónk. S attól függően, hogy melyik osztályba járunk, attól függően kapjuk meg a gyógymódokat is. Amilyen az emberképünk, olyan a pszichológiánk.
Különbözünk, kultúránkban, világunkban, életvitelünkben. Azonban mégis megférünk mind egymás mellett. S mellettünk ott élnek az állatok, a növények, és sok minden mással is osztozunk még a létben. Mivel néha különbözőségeink erősek, elkerülhetetlenek a súrlódások. Ilyenkor harcolunk önmagunkért, képünkért, világunkért. Mindannyian másért és mégis ugyanazért.
Az elején feltett kérdésre visszatérve, hogyan fér meg a sok világ egymás mellett, hogy lehet mind igaz, és mégis egyik sem. A válasz ott rejlik bennünk. Vagy körülöttünk. Csak figyelni kell…
Christin B Lona
