Verseim

Unalomban ülök,
Pont, mint egy tülök…
Szokatlan e semmit tevés,
Mikor a tett ily kevés…

Pedig a világban az értelem,
Talán pont ettől mért elem.
Hiszen, ha csönd nem lenne,
Zajt sem lelnénk benne. 

Nincs semmi, mi mindig ugyanaz volna,
Semmi sincs olyan, ami mindörökre szólna,
Míg egyik változik, a másik addig egyhelyben marad,
S ki tudja tán, a világ, pont ettől halad…

 Egy biztos van, a bizonytalan,
Az ellenállás hasztalan,
Csak feles energiát ölünk bele,
Ha szembeszállunk vele.

 Üres és tele ellentét párok,
S bár jelenleg még csak állok,
Kezdem kapisgálni már,
Hogy legyen bármi, mi reám vár,

Nyugalom, és zűr is kell nékem,
Hogy sok mindenben legyen részem,
Legyen sok különböző emlékem,
Hogy a jót meg tudjam becsülni szépen…

Korra reggel óra csörög, az agyam egyből pörrög,
mit kéne csináljak, hogy felkelni inkább imádjak.
Mert, aki utálja melóját, sutba dobná a telóját,
ha reggel munkára csörren, amint az egója magára döbben…

Fel azonban kell kelni, ideje a világot szelni,
vár a társadalom, erről szól most ezen dalom…
Az ember társa-Dalma, de Dalma nem törődik, folyton csak pörlödik,
többszörösen megfizeteti a számlát, ezzel eltiporva legtöbb ember álmát.
Hol van itt a társi viszony, mikor az egész egy iszony…
Adót vet, de nem arat, kell neki minden falat.
ezzel „épít”, (de nem szépít) éket verve közénk, és falat.
Rabszolgája vagy dalmának, illusztikus hatalmának.
Ilyen az ember társadalma, hiába társa Dalma,
vétket ad, nem oltalmat, feje akár a szalma…

De ki dalol, tudja jól, az élet másról is szól:
Mégha a társadalom meg is törne, leginkábbis elsöpörne,
tiporna és tocsogna benned, neked ezt nem kell készpénznek venned…
Mert létezik ezen túl egy magasabb törvény,
mely sokkalta hatalmasabb örvény,
csak kevesen ismerik, még nagyon,
de egyre többen tudják mi is az igazi vagyon…
Pénz és válság, mit most látunk, fájdalmunkban meg sem állunk,                                                hajt minket a munka ura, stresszelünk, s milyen fura,
mégsem jutunk semerre, csak cseberből, vederbe…

Azonban, a lélek, ki tudja jól, most miben élek,
másképp látja a világot, érzi azt a csodás szép virágot,
mely ott van a létben, s jelek formájában üzen,
a világ nem egy hatalmas üzem…
Mindennek megvan a maga oka, tudásnak is magas foka.
Ha kívánsz, az megadatik, a jelek az úton majd vezetnek,
az igaz erők megmutatják, mennyire szeretnek…

Minden napok, jelenében, ha ott vagy a jelen-létben,
csodáknak lehetsz tanúja, bár a háznak van zsaluja,
kinyitod-e rajtad áll, szereteted messze száll.
A szeretet varázsa kinyitja mi zárva volt,
mi seb volt, mára csak egy piciny folt.
Éld meg, majd engedd el, de a titkot ne feledd el,
választásod mindig vagyon, ez az igazi vagyon.
A l-élek, mondja élek, most már nem is félek,
pillanatban csodát látok, varázslattal messze szállok…

Korra reggel óra csörög, az agyam már nem is pörög,
feltöltődve ébredek, varázslatos piciny csoda, visz már tova…     

Idebent ülők, s dolgozom a gép előtt,
Míg kintről érzem a sok finom szellőt,
Dolgozom, és élek,
De közben semmit sem érzek…
Dolgozom, kezeim meg sem állnak,
Gondolataim e közben nagyon messze járnak…

Szép e tavaszi este,
Azt mondja ne légy beste,
Merj élni inkább,
Mely e világban, egyre ritkább…
Szeretet szavai szállnak,
Mindenfelé járnak…

Én is velük sétálnék,
Tán soha meg sem állnék…
Szívünk egymásra mosolyogna, kezem kezedbe érne,
A szerelem mely körül vesz, több mint bármely érme.
Érintések csodás dallama kísérné életünket végig,
Mely felemelne bennünket, a csillagos égig…

Tudom, hogy ez valóság lehet,
Hogy van, ilyen, ha valaki ennyire szeret…
Kihozná belőlem a legjobbat, akárcsak én belőle,
És tudnám, mindig biztos lehetnék felőle…
Létezik-e, az igaz szerelem, vagy ez is csak illúzió,
És a szerelem csupán egy afféle fúzió…

Sokan nem hiszik, hogy létezik,
Mert az ember annyit vétkezik,
Nem látja a másikat, nem találja a kiutat,
Nincsen senki, aki utat mutat.
Pedig mindenkinek van esélye,
Csak hallgatnia kell a szívére…

A világban sok ember él reményt vesztve,
Félelemben, elveszve,
Nem találják önmagukat,
A szeretethez vezető, örök utat…
Úgy érzik, ki vannak rekesztve,
Örök csapdába elveszve…

Pedig a válaszok, ott vannak elrejtve,
Magunkban, s a világban benne felejtve,
A kulcsot, s a kódot sokan nem lelik,
S ezért a lehetőségeiket elfeledik…
Nem tanultunk még meg, hogyan kell,
S, aki nem keres, nem is lel…

Nézz a dolgok mélyére, még ha fáj is,
Hidd el, hogy ha a végére érsz, jobb lesz máris…
Ne feledd sosem vagy egyedül,
Sok kis angyal, csak neked hegedül…
Te vagy a világ közepe, minden dolog eleje és vége,
Benned fut össze a mindenség belseje, és széle…

Létezik-e megoldás a káoszban,
Hogy meglátod-e jót a rosszban,
Csak rajtad múlik,
Hisz, a kozmosz nyúlik!
Ha meglátod a pillanatban a szépet,
Nem látsz már oly sok rém képet.

Ha elhiszed, hogy mindennek van oka,
S, hogy a rossznak tűnő dolog is, csak a szeretet egy foka,
Rájössz, hogy a világ érted, és nem ellened épül,
Az élet körülötted gyorsan meg is szépül.
A megoldás kulcsa, az, amit majd mindenki feledett,
Ami nem más, mint maga a Szeretet…

A varászlat benned lakozik, csak hagyd, hogy megérintsen…