Visegrádia avagy áramlás az úttal…

Ez az élménybeszámoló jópár éve készült. Azóta többször is voltam Visegrádon, sőt nem is olyan régen, leutaztam a barátaimmal szárnyashajóval. Csodás élmény volt, mindenkinek ajánlani tudom.  Visegrád azóta is különleges és erős hely, menjetek és fedezzétek fel ti magatok is! Merjetek élni, megéri!!!

Mottó:     ” Minden ember, minden egyes mozzanat,életedbe úgy került, hogy magad vontad oda.Azt pedig, hogy mit kezdesz velük rajtad áll.” Richard Bach

Itt vagyok hát… Hogy hol is? Régi idők hadszíntere ez a hely, Visegrád…

Lágy szellő fúj, a rovarok zümmögésének hangja száll. Lelkem jóllakott, és boldog. Itt vagyok a természet lágy ölén, és lelkem egyesülni látszik a Mogyoróhegy csodájával. Mindeközben testem étket és vizet kíván. Pedig mielőtt elindultam e földre ettem, és mégis… A friss üde levegõ meghozza az étvágyat. Pedig szinte csak most érkeztem. Kivel? Igen, merthogy az ember csapatostul jár, jönne hát e kérdés. De ezelõtt még talán egy másik, mely így szól: Miért vagyok itt? Nos, igen, mert az emberek folyton kérdeznek. Ez persze nem is olyan rossz. Szóval kérdeznek, és mit is? Hogy miért és kivel, mert nekik általában ez a fontos, miért és kivel. Pedig a válasz: csak úgy. Miért lenne mindig fontos a cél. Néha elégnek kéne, hogy legyen az, hogy “csak” élünk. Már ha éppen ÉLÜNK… Mert legtöbbünk szinte alig él. Csak lót, fut, tervez, valósít, bírál, tesz, alakít. Az ember, mindent csinál, csak éppen nem ÉL. Pedig ez lenne a fontos, Élni! Leülni egy padra, csak ülni, élvezni, hogy csak ülsz, lélegzel, érzed a szellõt az arcodon, ahogy simogat, miközben a szemed ragyogva fogadja be mindazt, amit éppen lát. Ha mindezt átéled, látod, érzed szerencsés vagy. De, ha tele van a fejed, nem tudsz élni. Ezért aztán a legjobb dolgokról maradsz le…

  Hogy kivel vagyok itt? Oh, rengeteg énem van itt velem. De mégis most mind egy testben egyesülnek, ahogy ezt eddig is tették, de most mindegyik hallgat, csak a látó és az író van jelen. A látó, aki hallgat, és csodál, és az író, aki megpróbálja papírra vetni mindezt, holott tudja, hogy lehetelten… Próbáld csak meg papírra vetni a csodát. Na ugye! Rájössz, lehetetlen. Mert, ha már szavakba foglaltad nem ugyanolyan…

 Milyen különös pedig nem tenni semmit, csak létezni. Különös, mámorító, szabad érzés. Erre vágyunk mindannyian. Az emberen lévõ sok kis én, akik, nap mint nap küzdenek, és harcolnak, most mind csendben van, egyé forr össze és hallgat, átadva magukat a létezés csodájának. Néha a legtermészetesebb dolgok a legnagyszerûbbek, ha felfedezzük létük erejét… A gyermek, a barát, a beosztott, a testvér, a tanító, a tanuló, a gyógyító, a nõ, most mind hallgat, csak én a balga író próbálom a csodát összetörni a szavaimmal. De a csoda nem hagyja magát, újra és újra feltör, és akkor bíz még én is elhallgatok, és átadom magam neki…

  A kíváncsi kalandor azonban idővel csak nem nyughatik, mert vonzzák őt a közelben lévő állatok. Adjunk most neki is teret, és fedezzük fel ő…

 
 

   Oh, állatok nem találtattak… De kóborolni kóboroltam. Megnéztem a Mogyoróhegy lélegzetelállító szépségét. Majd idõvel, négykerekû társammal haladtam tova…

 Felfedeztem Dunabogdány csöppnyi utcáit is. (Nagy autóval arrafelé nem célszerû letérni a fõútról.)  Oh, igen csöppnyiek. Picinynek tûnõ autóm hatalmasnak látszott bennük. Bajba is keveredtem, amikor egy sokkalta nagyobb teherautó féle jött velem szemben. Elférni ott? Képtelenség. Arrébb állni, hátra tolatni? Szintén! Mégis valahogy sikerült a csoda. Talán hirtelen, akár a mesékben kiszélesedett az út, beljebb húzódtak a házak, hogy elférhessünk. Bárhogyis történt sikerült megoldani. Elvégre a problémák azért jönnek létre, hogy megoldhassuk õket. Bizony. Tudom, sokunknak ez még furcsa. Mivel az ember néha inkább hajlamos lubickolni benne, fájlalja, sopánkodik, feles energiával ellene küzd, majd mikor már nagyon nincs más megoldás, megoldja. Gondolj csak bele… Amint megoldunk egy gondot, újra jön a következõ, soha sincs vége. Ígyhát tán nem is a gond a lényeg, hanem amit mond. Amit látsz általa magadról… Néha azonban, ami másnak gond, nekünk az élet része, velejárója, talán még szépsége is.

 Sokszor van azonban, hogy a gondok, és aggódásaink közepedte elfelejtünk megint csak Élni… Megint ez a szó… Vajon hányan tudják valójában mi is jelent ez: Élni… Az ÉLET, akár egy folyó. Ha úszol az ár ellen, kimerülsz, de ha átadod magad a sodrásnak, elõbbre jutsz. Bár félsz, de mégis erõs a hited, nyitott vagy, különös dolgok mosolyoghatnak rád.

 Igen, az élet akár a folyó. Pont olyan, amilyennek a pártján most én ülõk. Mennyien megírták már ezt a hasonlatot elõttem, mennyien nem értik azonban még most sem. Sõt sokan még nem is hallották. Pedig, ha valaki egyszer ezt megérti, egy lépéssel közelebb van a boldogsághoz. Ha bizony meg még meg is éli azt, akkor bizony már oda is érkezett…

 Apropó érkezés… Hogy én hogy is érkeztem ide? Hiszen az elõbb még Dunabogdány utcáin barangoltam. Sikeresen kivergõdtem a kis utcákból, a fõútra, majd onnan egyenest Visegrádra mentem, szálláshelyemre, a kempingbe. Felállítottam a sátrat, elkészítettem a vackom, majd elmentem sétálni. Igen, ide is jöttem a Dunapartra. De ez a Most mégsem az a Most. Ez egy másik. Ez Tegnap volt, ma meg Ma van. Mondhatnám, hiszen Tegnap is azt mondtam, Ma van, és Holnap is azt mondom majd Ma… Elgondolkodtató, ugye… De hát az idő illúzió…

  Így hát ez a Most nem az a Most. Tegnap akkor este volt, ma meg nappal. Ahogy tegnap itt fejeztem be a sétát, úgy Ma itt kezdtem. Ki tudja, talán azért, mert nincs kezdet, és nincs vég… Innen megyek majd tovább. Sátorozás, alvás után immár kipihentem jöttem ide feltöltõdni. Feltöltõdni a szépséggel, szeretettel, erõvel, ami e helybõl árad. Lágy szellõ fúj itt is, akár a hegyen, mikor a lehetetlent próbáltam szavakba önteni, ahogy most is.

Mit látok Most? A Dunakanyar áramlását, a fák suhogását, a homok és kavicsok egységét. Ha messzebbre nézek elém tárulnak a hegyek, a dombok, az õket beborító erdõk és házak. Mit láttok eközben ti? A papírt, a betûket, amiket most olvastok. De tán mikor olvastok, nektek is megjelenik mindaz, amirõl írtam, akkor lelki szemeitekkel láthatjátok, a Duna áramló folyamát, völgyekkel, dombokkal, fákkal karöltve. Láthatjátok a folyó lágy hullámzását, és ha jól figyeltek hallhatjátok is a hullámok dalát… Az én valóságom most a ti valóságotokká válik. Hát nem különös…

 Én Most azonban továbbindulok, de ha ti úgy gondoljátok, még maradhattok egy kicsit Itt és Most a folyóparton élvezni a csodát…

 Milyen fura az élet… Két üres lap kimaradt a jegyzetfüzetből ezen a tájon…. Ezért kerülhetett ide, aminek itt a helye… Szintén Dunapart, két férfi áll a Dunában, időben és térben máshol. Testük hideg, lelkük forró. Éppen arról beszélnek, hogy senki sem lép kétszer ugyanabba a folyóba. A hely az Itt és Most másik helyszíne, Horány, az idő pedig ugyanazon év ősze…

Õket azonban most hagyjuk magukra. Talán visszatérünk még hozzájuk…

***

Másik hely, szintén valahol a Dunapart és környéke, ugyanazon idő… Nyár van, meleg… Mint mondtam az imént az idő illúzió… Van, aki szerint, mindennek oka van, vagy, hogy minden mindennel összefügg… Valóban így van-e, hát járj utána… Akárhogyis, ebben a Mostban egy másik helyszínen elkészül azon író filmje, akinek a könyvéből idéztem a beszámolóm elején. Vagy az is csupán illúzió volna? Ki tudja…

De vissza a jelen térbe, és helyre, a Visegrádi folyópartra… Én Most megint a folyót látom. Csak a magasból. A hegyrõl. Ugyanazon folyó, más szemszögbõl. A hegyek is ugyanazok, mint amit odalent láttam, mégis egészen más. Nekünk, embereknek is többet kéne felülrõl nézni a dolgokat. Legfõképpen önmagunkat…

“Ebbõl a szemszögbõl egészen más”.- szólt. Igaza van. Ki õ?

Egy apa, egy férj, aki a feleségével és a lányával jött fel, hogy lásson.

Nos igen, itt aztán újra szembesülhetünk a kérdéssel. Ki õ? Ki vagy te? Ki vagyok én? Õ az apa, vagy a fiú, hiszen neki is volt apja, vagy õ a férj? Vagy valaki más? Vagy õ maga a teste, vagy a lelke? Vagy õ csupán két szem, aki látja a Dunakanyar felölelõ szépségét? Vajon kik vagyunk valójában, a szerepeink, vagy valami mások? Te például tudod ki vagy?

 Benned és bennem vajon hány ember él? És vajon ebbõl hány ember az, akit magadba is fogadsz, akit nem taszítasz el, hanem elfogadod. Olyannak amilyen? Legyen az akár te magad, vagy valaki más… Ugye, ez egy újabb elgondolkodtató kérdés…

“Ebbõl a szemszögbõl egészen más”. Mondta az apa… Milyen igaza van. Megannyi szemszög, megannyi látótér, és akár ezeket a dombokat több szemszögbõl láthatjuk, akárcsak az életet. Ami nekem egyenes, az neked görbe. Ami nekem csak egy emelkedõ, az neked egy hegy. Mert bár ugyanazt látjuk, más a szemszögünk. Elég, ha csak arra gondolsz, hogy egy hegyet másképpen lát egy hangya, egy sas, és mondjuk egy kis lény, aki a hegyben lévõ barlangban lakik… A valóság azonban egyik sem, és mindegyik… Igaza van a hangyának, a sasnak is. Mégsem ez a valóság. Így van ez akkor is, ha az ember nem látja a valóságot, mert fájdalom van benned… Így nem látod a valóságot. Néha úgy, ahogy ezt a szép kilátást Most, úgy kéne a saját életünket nézni magasabb szemszögbõl. Mondjuk a lélek szemszögébõl.

 Látom fáradsz már… Hiszen önmagunkba pillantani bizony fárasztó lehet… Menj, igyál valami frissítõt, és ha már úgy érzed van kedved visszatérni, jöjj vissza ebbe a térbe…

 Mit látok még én odafentrõl? Mondjuk látok-e hidat? Nem, nem azt nem látok. Nem azt innen nem látni. Pedig biztosan van valamerre, gondos emberi kezek munkájaként. Csak éppen innen nem látni. Sok helyen azonban, kép part között nincs híd, akárcsak az emberek közt. Az emberek közt is kevés a híd. Hm… Mikor ezekhez a gondolatokhoz érek, példa is tárul elém. Itt ülök fent, bennem az író dúl ép. Pár méterre tõlem, a padsor túlsó végében egy motoros ember ül le, és figyeli a tájat. Õ is akárcsak én, a rengeteg személyisége és szerepein kívül egyedül van. Mégsincs köztünk híd, hogy beszélgessünk. Annyira nincs, hogy inkább el is megy, akár az iménti apa a családjával, õk is továbbálltak már. Legtöbb ember így él. Hidak nélkül, magányosan. Szomorú, de nem találjuk a hidat egymás felé. Mert hiába megyünk felülrõl szemlélni a tájat, ha önmagunkat nem tudjuk másképpen látni. Hiába élünk egymás mellett, a másikkal, akivel megosztjuk lakhelyünk, otthonunk zugát, ha nincs köztünk híd egymás felé. Akkor élhetünk egy fedél alatt két idegenként. Hidak nélkül…

 Bár hidak nincsenek mindig és mindenütt, de a kompok azért járnak, ha úgy hozza az idõ. Mert hidegben, fagyban, viharban bizony azok sem járnak a két part között. Pont, mint nálunk embereknél. Ha becsukjuk szívünket, mert félelmünk, egonk páncéljában élünk, nem jutnak el sem kompok, sem a hidak hozzánk. Mert nem is szeretnénk, ha eljutnának, ilyenkor azt érezzük mindenki csak fájdalommal szít. Nem élünk, inkább félünk, igen félünk, mert azt már megszoktuk. Hû társként ragaszkodunk hozzájuk. Nem hiszed? Gondolkozz csak el rajta… Vajon te hány hidat és kompot szalasztottál már el? Mert nem akartad, hogy segítsenek, mert azt érezted ez így jó, ennek így kell lennie, mert ezt érdemled. Pedig nem. Az ember szeretetre született.. Nem hiszed?

 Én nem csak hiszem, tudom. Ha kinyitod szíved, elengeded a félelmeidet, megtelsz élettel… Akárcsak én az Itt és Mostban. Nekem itt most egy busz az én kompom. Egy busz telis tele kínai emberekkel. Õk pedig tele vannak élettel. Fotóznak, csodálják a tájat, egymásra mosolyognak, nevetnek, élnek, és boldogok. A Dunakanyar valósága tárul fel elõttük. A négy elem egyé válik bennük. A Duna vize a Víz elemé, a fák, a dombok a Föld elemé, a szél, amely arcunkat simogatja, és a Tûz, amellyel mindezt megélik. Õk az Itt és Mostban Élnek. Õk most tudják a titkot. Õk nekik a világ hidat és kompot mutat a világ felé, egymás felé, önmaguk felé. Hogy meddig õrzik meg a csodát, csakis rajtuk múlik…

 A világ azonban folyton változik. A változás pedig jó… Nem hiszed? Gondolkodj el rajta. Változás nélkül nem volna élet. Nem volna, Tavasz, Nyár, Õsz, Tél, és te, te sem születtél volna meg sohasem…

 Az emberek mégsem szeretik a változást, mert félnek tõle. Mert nekik a biztonság egyenlõ a maradandóságban van. Újabb érdekes téma.

Mert a világ csupa változás. Akárcsak itt. A kínai busz elment, de az Út újabb embereket hozott ide. Egy magyar párt, aki azon a padon ül, ahol az imént a motoros. És egy csapat német turistát, akik olyan gyorsan el is mentek, ahogy jöttek. Kiszálltak a kocsiból rápillantottak a tájra és mentek is tovább.

 Ilyen az átlagember a mai rohanó világban. Hiába a csoda, hiába a Titok, aki nem készült fel, nem is lát… Mindennek megvan a maga ideje és helye, siettetni nem is lehet senkit. Mindenki a maga tempója szerint halad. Ami akár hiszitek akár nem, ez jó dolog…

  Újabb autók, újabb emberek..

 Egy pár perc alatt újabb szereplõk jöttek megnézni a tájt. Azok, akik eddig ültek elmentek… Akárcsak az életben, minden csupa változás. A színpad ugyanaz, csak a szereplõk mások. Két motoros egy biciklista, s egy család. Szülök két lánnyal. A biciklista útja, nem marasztalja sokáig, csöppnyi pihenés után teker is tova… Mintegy végszóra újabb pár lép a színpadra, egy csöpp kis fiúcskával. Nem hiába az élet egy nagy színpad. Nem hiszed? Pedig biztosan megtapasztaltad már, nézz csak körül az életedben. Shakespeare szerint az élet színpadán színészek vagyunk mindannyian. Akárcsak egy másik író Müller Péter szerint. Nézd csak meg a színpadot. Az emberek folyton jönnek-mennek. Hol társaságban, hol 

. A fõhõs a végén is megváltozik, akárcsak te a saját életedbe. Mi magunk is változunk, a világunk is változik, akárcsak itt az emberek ezen a padsoron. A színészek a színpadon is mind mi magunk vagyunk, ahogy az életben is. Mi vagyunk mind, csak a szerepeink változnak. Hol gyerekek vagyunk, hol szülök, hogy feleségek, hol férjek, hol munkatársak, hogy utasok… Igen, igen, már megint ide jutottunk, az álarcainkhoz, a szerepeinkhez… Néha egyedül, néha társaságnak játszunk, éledezünk. S néha többen vagyunk, mégis magányosak, mint hiányzik a másik ember felé vezetõ híd.

 Igen, a hidak… Néha az is elõfordul, hogy nincs híd, ezért mi magunk alkotjuk a kompot, vagy a csónakot…

 Mikor elindultam a folyópartról ide azon gondolkodtam, mivel jöjjek gyalog vagy kocsival. Már elindultam gyalog, mikor rájöttem, nagy a meleg, és az aszfalton melegbe menni… Így hát autóval jöttem. Az út mentén, hat fiatal stoppossal találkoztam. Elõször nem vettem fel õket, mert hatan voltak, márpedig egy 5 személyes autóban elférni heten… De aztán visszafordultam értük. Fiatalok, megoldják. Így is lett… Megoldották és hálásak voltak. Pedig nem történt más, minthogy egy pillanatra Õk lettem: Inkább aszalódni hátul, mint órákig a forró aszfalton… Így hát egy darabig heten voltunk. Õk már boboznak, míg én megosztom veletek õket.

 E helyen közben ismét változás. Hogy unjátok?  Már megint itt, megint kisebb változás… Igen, az élet, ha úgy éled bizony lehet, unalmas és szürke… De itt kérem, ahol az emberek jönnek, mennek ez a hely tele lett ÉLETTEL. Beszélgetnek, látnak, Élnek. Egy újabb motoros banda jött, újabb szereplõkkel. Õk együtt vannak, telis tele hidakkal.

 Igen, én is mindig azt kerestem, a hidakat… Az emberekhez, az élethez, az állatokhoz, a világhoz, a valósághoz… És a fiúkhoz… Talán mert nem tudtam más utat olyasmi lettem, mint õk egy fiús lány. Igen, az emberek így mondják, ha egy lány inkább aktív energiákkal teli. Pedig az emberben mindkét nem jelen van, akármilyen is legyen a fizikai teste. Legyen akár nõ, legyen akár férfi. Nem hiszed ezt sem igaz? Gondolkodj el rajta…

 Újabb emberek, újabb autók és ez így folytatódik mindaddig, amíg le nem száll az éj. Immáron nélkülem. Ideje továbbállni.

***

Salamon Tornya parkoló, majd gyalog fel a várig. Egész más szemszög, egész más kilátás…

Átélem a vár varázsát, a tűzét, a harcokat, a kalandokat, a fájdalmakat, amik itt történtek valaha.   

 A vári élmény után elindulok az úton, mely azt jelzi Nagy Villám… Mint a szerelemben. Éled életed, és bum beüt egy nagy villám, átcikázik az életeden, és megváltoztatja azt… Célhoz érek, de nem tudom meg miért ez a hely neve… Így hát elindulok egy jel után, amely talán a Salamon tornyához vezet vissza. Az úton jelek. Akárcsak a való életben. Jelek mindig vannak, bár néha aprók, néha erõsebbek… Néha lehet, hogy látod, csakhogy nem ismered fel õket. A kiránduló úton is hiába látod a jeleket, ha nem tudod, azok melyik utat is jelölik… Sõt, elõfordul az is, hogy rosszul olvasod õket… S bizony idõ kell, míg rájöjj az igazságukra…

 Ezért elkél egy térkép. Ahogy az élethez. Az útmutató jelek. Én is épp egy ilyet keresek, a kék kereszt útjáét. De nem lelem sehol. Elindulok hát lefelé. Út közben eszembe ötlik, milyen jó is lenne egy magasles, hogy kilássak. Az egész nyaralásom olyan akár egy álom. Bármit kívánok is valóra válik. Így kerültem fel a magaslesre, ahol most is írok.

 Oh, de mindez még semmi. A jelkeresés közben ugyanis dobszót hallok. Itt az erdõ közepén! Egyszerû, de csodásan izgató dobot. Megpróbálom kideríteni, hogy honnan jön, s követni, de eltûnik… Pont, mint az életemben. Talán azért, mert nagyon akarom, szinte görcsösen. Úgy pedig nem megy. Milyen jó lenne pedig, ha a dob és a zene befogadna engem.  Azonban itt a magaslesen, ahol épp írok, nem hallatszik már a dob. Elengedem, had szálljon, nem keresem tovább… Remélem drága dobok találkozunk mi még… Ritmus az Élet, az Élet ritmus. Visszamegyek inkább az útra keresni a jeleket. (Az elengedés meghozta gyümölcsét, és a dobok és a ritmus az életem részéve vált… Része vagyok az egésznek, ezt köszönöm! )

 Salamon Tornya, Szent György Lovagi torna. Király és Királyné a trónon ül. Elõttük ülve a földön, a bársony szõnyegen az udvari bolond. A lovagok megkezdik a bemutatót. Dobócsillagok sora repül a magasba, hogy egy fakörbe találjon. Gyerekfiú, férfiak versenye ez, megmutatják milyen is a vitézség. Egyesével, majd körbe futva dobálnak célra. Csodás látvány. Összhang van köztük!

 Mindeközben szólnak a dobok. Ritmus az Élet, az Élet ritmus. A dobócsillagok után, dárdavetés, majd íjászat következik. Szívük csupa erõ, lendület és lelkesedés. Majd a nézõtér hátsó soraikból pendítik el íjaik húrjait, hogy az emberi ügyesség csodálatát vívják ki, hiszen mindegyik nyíl célba talál. A közönség tombol, tapsol a gyönyörtõl. Az élet ritmus, ritmus az élet…

 Következik az íjpuska bemutató dobkísérettel.

Aztán a párbajok veszik kezdetét. A vitézek igazán kitesznek magukért. Mozgásuk pergő, erőteljes és élethű. Kardvívás, pajzzsal, majd anélkül, kopjavívás, buzogány. Két vitéz ereje és ügyessége egymás ellen. De csak egyikük nyerhet. Győztesek és legyőzöttek. Mindez erővel, lendülettel, élettel, ritmussal telve. Az élet ritmus, ritmus az élet. Végezetül pedig a közönségé a terep, kipróbálhatják ügyességüket, dobócsillaggal, dárdában, ki-ki saját ritmusa szerint.

 Hogy kerültem oda? Ennek a darabnak nem szereplője, csak nézője voltam. Látója. Mert amit leírtam, nem a képzeletem szülte.

 Néha az ember nem talál jeleket, bárhogy erõlködik is. Vagy nem tudja jók- e jelek. Néha, ha az ember ilyenkor megkérdõjelezi a hitét. Mégis valami meghatározhatatlan erõ viszi, hajtja tovább. A belsõ hangja. Szinte alig hallhatóan, csak viszi. Az ego ilyenkor kétked, ez jó-e, így kell-e, nem lehetne inkább a biztos út, visszafele? De, ha a suttogó hang mégis erõsebb, vagy ha az ember az elsõ gondolata szerint cselekszik, amikor az egonak még nincs ideje lázongani. Igen, ha visz téged az erõ, az áramlat, valami láthatatlan világ részeként, elfogadod és mész. Az én utamon is ez történt. Ezen az úton, és más utakon is. Lejöttem a magaslesrõl és mentem, mentem az úton, ahol se egy turistajel, se egy bizonyosság. Mikor már feladod, akkor tûnik fel a csoda, és akkor kapod meg azt, ami ott és akkor már nem is olyan fontos. Mint akkor. Már mindegy volt, hisz rájöttem túrázni jöttem, azt teszem hát, jó volt minden, élveztem a csodaszép tájat, és éreztem, élni jó. Akkor láttam meg a jelet, mely az mutatta jó úton vagy. A jelek néha összezavarodnak, hogy megprobáltassék hited. De, ha bízol az ösztöneidre, vagy a láthatatlan erõkben, ki, mire, saját hite szerint, jó útra találsz. Ahogy én is. Csak mentem, mentem, hiszen nem a cél a lényeg, hanem az út. A régi útról néha le kell térni, hogy megtaláld a helyes ösvényt, mely jobb helyre visz. Lehet, ugyanoda lyukadsz ki, mintha a bejárt úton mennél, csak éppen bölcsebb vagy talán. Valahogy így találtam meg én is a keresztezõdést, melyrõl egykor, felfelé, elindultam. Így találtam rá az autómra, ott ahol hagytam. Akkor láttam meg a Tornyot. Így csöppentem bele a lovagi torna forgatagába. Mondhatni magával ragadott, és el nem eresztett a torna végig. Egy csoportnak tartották, sok nemzet gyûlt össze, zártkörû rendezvény volt. Engem a kíváncsiság hajtott, beljebb mentem hát, leültem közéjük, majd mikor ráeszméltem ez zártkörû, bezárták már a kapukat. Ekkor szólaltak meg a dobok!!! Ritmus az élet, az élet ritmus. Innen jöttek hát a hangok. Azt hallottam az erdõbõl, mikor gyakoroltak. A dob jött hozzám. Az élet sodrása hozott oda. Jó, ha az élet hullámain sodródunk. Ritmus az élet, az élet ritmus.

 Egy teraszon ülök, nézem a Dunát, miközben forró csokit iszom egy étteremben. A helyszín még mindig Visegrád. Zene szól, melynek ritmusára a lábam dobolni kezd. Pár sorral elõttem egy õsz hajú matróz is a lábával dobol. Talán épp a lelke emlékei nyomán jár, arra az idõre gondolva, mikor még fiatal volt és táncba vitte a szebbnél szebb lányokat. Ritmus az élet, az élet ritmus. A tücskök éjszaki ciripelése, a békák brekkegése, a napszakok változása, a hold ritmikája, a vonat zakatolása, szívünk dobbanása. Az életünknek is megvan a maga ritmusa. Hol lassabb, hol gyorsabb, az élet egy folyton váltakozó ritmus. Sokan azonban nem halljuk a ritmust, nem látjuk az életet, mert elrobogunk mellette… Nem érezzük át, hogy a ritmus jó. Erõt adó, édes, bolondos vidám, váltakozó. Mert bizony sokan nem tudjuk, mi is az élni. Robotolunk, gyûjtünk, egonkat tápláljuk. Kitûzünk egy célt, elérjük, ki sem élvezzük, újabb cél következik. Ez lenne az élet? Unalmas, tápanyag nélküli szürke élet? Hát nem! Az élethez lélek kell. Lélektelenül élni, olyan, mintha fény nélkül élnénk. Félelmeink közt saját testünk rabságába zárva. Mert nincs híd, mert nincs komp, se hajós. Mert mi, már elüldöztük mindet.

Pedig a hidak varázsütésre épülnek. És a fény! Nincs teljes sötétség! Minden a fénynek egy árnyalata. Egy gyertya is képes elûzni a teljes sötétséget. Ha figyelsz, az idegenekbõl ismerõsök lesznek, az ismerõsökbõl barátok. Az ember folyton változtatni akar. Mindent és mindenkit. Pedig elõször önmagunkon kéne. Meglelni a fényt, hiszen ott van! Tedd le a múltad, hogy élhess a mostban, és építsd a jövõt…

 Erre az útra egyedül jöttem, mégsem magányosan. Társaim, a fény, az erdõ, a folyó, az emberek, akikkel találkoztam. És ti, akiket odahaza hagytam. Ti, kik a családom és barátaim vagytok. Ti is, mind itt vagytok velem. Érzem lélekben, itt vagytok velem, s ott van bennetek az érzés, egyedül nekivágni… Hívtatok, kérdeztétek elõtte, is utána is, közbe is, milyen? Egyedül, de bátran? S ott a lelketek mélyén tudjátok, ez valami jó! S ott lapul a mosoly, a lélek mosolya… Ugyanaz a mosoly, amit ma reggel is láttam, és ugyanaz, mint két napja, mikor idejöttem.

 A kempingbe bejelentkezvén egy középkorú nõ fogadott. Elmondtam, hogy egyedül jöttem, és akkor láttam meg rajta a mosolyt. A mosoly ezt mondta: „ Ez igen, helyesen csinálod, én is megtenném talán, hiszen a lelkem szomjazik rá.” Ha az ember félreteszi a félelmeit, az egot, megtalálja a csodát, a lelkét, mely minden tudás birtokában van.

 Mikor pedig kijelentkeztem egy férfi fogadott. Éppen telefonált, látta, hogy jövök, hát letette a telefont. Megadta nekem, a vendég az elsõ tiszteletét. Mondom, két éjszaka, egy autó.

– Hányan vannak?

– Csak én. – Rám néz. És rajta az a Mosoly. A lélek mosolya. Ritka az ilyen mosoly, mert túl sok az álarcunk. Azt gondoljuk nincs más választásunk, hát cipeljük õket. Mert nem tanítottak meg minket hogyan is kéne nélkülük élnünk. Mert lehet… Nos igen, a Mosoly. S a mosoly mellé szavak is kerülnek:

– Ez merész, de jó! – aztán az értetlenség:

– Ilyen fiatal, szép lány, és sehol a fiúk? Ezek a férfiak nem normálisak! – mondja õ, aki férfi.

Akkor ott egy pillanatra, elfeledve nemét, az én szememmel látott egy pillanatra. Õ is nõ lett… Bizony, itt jön elõ megint: mindannyiunkban ott él mind a két nem. Megint egy kis gondolkodnivaló…

 De mégis ott volt benne természetesen a férfi is, aki látott, és értékelte a bennem lévõ nõt. Akkor õ ott, anélkül, hogy az tudatában lett volna, egyszerre volt férfi és nõ. Ember lett, összhangba került saját lelkével.

 Majd elmeséli, hogy az egyik haverja két nagy csalódás után van, és mivel nem akarja azt átélni többször, inkább egyedül él. Így nem kell alkalmazkodni senkihez. Próbálkozzanak inkább a nõk. Mondom neki, nem úgy van az, nem az a helyes. Bár ezt nem mondom hozzá, de gondolom: Nem jó így élni, hiszen kell a szeretet. Majd meséli tovább, hogy a barátját nem tudja kirángatni a világba, az inkább otthon ül és menekül. Az élet elõl, a csalódások elõl, önmaga elõl. Mit láttunk ott, s akkor mi ketten: Hogy nem futhatunk örökké önmagunk elõl. ( Nos, igen nem tanítottak meg minket élni, csak félni…) Majd elmeséli, hogy szerinte nem jó egyedül, a társaság fontos, kell egy társ, aki átölel. Egyetértek vele, s mondom neki, igen, ez az élet fontos része, megosztani a világunkat a másikkal. Gondolatban pedig hozzáteszem: egyenlõségben, szeretetben, kommunikációval telve. Mert, ahogy nem jó elbújni a világ elõl, ugyanúgy az sem jó, hogy ha a másikban bújunk el a világ és önmagunk elõl. Ugyanolyan jól kellene éreznünk magunkat egyedül, mint társaságban. Ha megvan bennünk a harmónia, a belsõ béke, akkor tudunk igazán élni, szeretni. Bárcsak ilyen egyszerû lenne. Bár ki tudja… Lehet, hogy az is…

 Fizettem. Diákjegyet. Bár tudta jól, hogy nem vagyok diák, mégis engedményt adott. Elõtte azért megkérdezte, hogy mit dolgozom. Mondom neki: könyvelõ, pénzügyes.

–          Hû, mondja az kemény! 9 órákat a gép elõtt ülni, a gerincet kicsinálja. 

–          Valóban!- mondom,- ezért is jöttem ki a négy fal közül!- válaszként megkapom megint a Mosolyt.

–          Sokat kell úszni. Jövõre már lehet itt is!-  Elbúcsúzunk, majd hozzáteszi: 

–          Legközelebb a párjával jöjjön!! 

Válaszom: Mosoly.

Így hát, kedves párom, ha eljön az idõ, és egymásra találunk, miközben ezeket a sorokat, olvasod, tud, lesz egy utunk, oda Visegrádra. Kipróbálhatjuk majd, az elkészült medencét.

 ***

 Irány vissza a kemping, ahol kék sellõm már startra készen várt, benne az összes motyómmal. Egyik sétám alkalmával láttam egy zöldségest, gondoltam útba ejtem majd indulás elõtt, és életemben elõször, tartok egy gyümölcs napot. Bár húst régóta nem eszek, még nem tartottam eddig zöldség-gyümölcs napot. Gyalog mentem oda. Visszafelé, rám szól egy ismerõs hang:

–          Áh, látom már miért ilyen karcsú. – a kempinges volt. Elõször nem is értettem miért mondja, de aztán megjegyzi – mert gyümölcsöt eszik. 

Erre én megosztom vele, hogy valóban, ma úgy döntöttem, gyümölcs napot tartok. Majd elmeséli, hogy szerinte a legtöbb betegség a rossz étkezésbõl ered, amíg a gyümölcs megtisztít. Meghogy a stressz. Megosztja velem a teoriáját, miszerint a vékony emberek kevésbé bírják a stresszt. Én ezt persze megcáfolom. Gondolkodás után megjegyzi, igen ez a fejben dõl el…

A bejárathoz érve elõre akar engedni. Én erre egy pillanatra megtorpanok, mert egy másik úton akartam menni.

–          Azt hittem a hídon megy át. – mondja. 

–          Mehetek éppen ott is- felelem, majd hagyom, hogy elõre engedjen.

 Jó szóval, jó kívánsággal elköszönünk, lelkünkben a Mosollyal.

Nekem meg tovább visszhangzik a mondat; – a hídon megy át.

A hídon, az emberek világába, a hídon, amirõl oly sok szót ejtettem. Mert mi vagyunk a híd, a csónakos, a hajós. Ha ez megvan, az ember lehet bárhová egyedül, mégsem magányos. Mert társa, ahogy nekem is ott, a meghittség, a szeretet, az erõ, az univerzum, az éjszakai hegedûsök, a sátor, mely oltalmat adott. A csillagok, melyek fénye beragyokták az éjszakáim. A nap, a szél, az öröm, a vidámság, a láthatatlan segítõim, és az emberek. S a lélek mosolya. A kempingesé, a kempingesnõjé, aki még távozásomkor is megajándékozott vele. A lányé, aki a tegnapi ebédemnél szolgált ki, a pincérnõjé, aki cinkos mosollyal nézett rám, amikor a forró csokit kértem. S ugyanazzal a mosollyal kérdezte meg, mikor fizettem: ugye finom volt? (Igen, egyébként tényleg nagyon finom volt) Meg a Te lelked mosolya, aki éppen ezeket olvasod. Ezekben a mosolyokban ott van maga az élet…

 ***

 Hazafele kinéztem a GPS-ben a legközelebbre eső geoládát. Nos, igen, a GPS. Egy modern eszköz, mely elvileg segíti a tájékozódást az ismeretlenben. Mert kell valami természetes, és kell valami, ami a haladással jár, hogy meglegyen az egyensúly. Legalábbis ezt mondta nekem valaki, egy másik időben, másik helyen, de szintén a folyópart közelében. Mikor valami pirosat gyűjtöttünk a tűz szimbólumaként. Hely, az a folyópart, ahol nem sokkal előtte két férfi a Dunában állva, kinyilvánítja, hogy senki sem léphet ugyanabba a folyóba. Igen, igen ez az a hely, ahová térben, és időben kitérőt tettünk. Nézzük csak, hogy is volt: gyűjtés, piros, tűz, szimbólum. Igen, igen. Egy játékhoz kerestünk mindenfélét, hogy egy-egy sarokba meg tudjuk eleveníteni a négy elemet. A földet, a vizet, a levegőt, és a tűzet. Hisz minden ennek az alapja. Még ennek a Visegrádi történetnek is. Mert mindegyiket megtalálhatjuk akár önmagunkban, akár a természetben. Alapunk víz, a szél hajtja lélegzetünk, elemünk a föld, erőnk a tűz…

De térjünk vissza a geoládához. Mi is az? Elrejtenek egy kis dobozkát, amiben benne van egy kód. Ezt kell beírnod, és ezzel igazolod, hogy megtaláltad. Ez is egy játék. Ahogy ki tudja, az egész élet az. Egy játék… Nagyon sok helyen van ilyen ládika, az ember nem is gondolná…

 Ott tartottam tehát, hogy hazafelé kinéztem a legközelebbre esőt. Pilisszentkeresztre esett. Még reggel, jóval indulás előtt azon gondolkodtam milyen jó is volna látni egy lovardát, sétálni egy kicsit valamelyik erdőben, inni egy kis patakvizet, ahol megmoshatom a kezemet is, miután megeszem az őszibarackom. Majd mindezek csúcspontjaként, hidat találni az emberekhez… Ekkor jutott eszembe, hogy geoládára sem vadásztam még. Így került elő a GPS. Útközben jártam már Pilisszentkereszt felé, mikor eszembe ötlött, hogy egyik ebédnél éppen rántott sajtot ettem, mikor is, az egyik újságban láttam, hogy Tahitótfalu környékén van valami lovas szabadidő park. Nézem a GPS-t, pont abba a faluba tartok! Benéztem hát. Mentem befelé, amerre a lábam vitt. Találkoztam is négy gyönyörű loval. Három pejjel, és egy szürkével. Megbolondítottam őket egy kis frissen szedett fűvel. Nagyon barátságosak voltak, és még arra is vigyáztak, hogy ne harapják le az ujjaimat. Otthagytam őket, és elnéztem az istállók felé. Kecskéket láttam és póni lovakat. Majd beljebb menvén belépek az istállóba, és köszönök: Hello! És minő csoda, Hello meg is jelenik teljes életnagyságban, egy szürke ló képében!! Ez volt ugyanis lovacska neve. A világ fura játéka, valamire gondolok, és megelevenedik, most épp egy ló képében. Erre mondják: Vigyázz mit kívánsz! Vigyázz még akkor is, ha éppen Hello-t mondasz! Sosem tudhatod kívánságod miképpen teljesül!!

 Jó volt látni őket, érezni a közelségüket, s az istállók illatát! Irány tovább a ládika…

Útközben eszembe ötlött, hogy Szentendre felé visz majd az utam hazafelé. Szentendrén van most az a cég, ahol az előző munkahelyemen dolgoztam. Ránéztem az órámra, és látom három óra. Na, gondoltam, lehet, hogy benézek, ők 5.ig vannak. A volt kolleganőm biztosan örülne, ha hazavinném… Kirángathatnám őt, őket, egy kicsit a mindennapokból. A világra bíztam mit tartogat, írtam neki sms-t, hogy dolgozik-e és mit szólna, ha benéznék, és hazavinném. Visszahívott. Örült nekem, de persze csodálkozott. Én addigra már az erődben boklásztam Kereszt közelében. Fogalmam nem volt hol. Az autót leállítottam az erdő szélén még régebben, ahol a ládát jelezte. Aztán a GPS, szokása szerint, az erődbe érvén inkább aludni tért, így geoládát nem találván mentem tovább az erdőbe. Sajnos nagyon sok volt az erdőben a szemét, így hát nem is próbálkoztam a keresésével. Nem tudtam merre megyek, mit keresek, csak rábíztam magam az útra. Éltem a pillanatban, a fákkal, a széllel, az úttal, magamba fogadtam az ajándékaikat. Rá is találtam a Pilisszentkereszti Szent Forrásra. Jártam már ott párszor a barátiammal is. Így átéltem újra azt a Most-ot, amikor velük voltam itt. Az élet ritmus, a ritmus az élet.  Majd visszatértem abba a most-ba, s leültem a forrás mellé, elővettem a barackot, megettem, majd megmostam a kezem a forrásba, és ittam belőle, pont, ahogy nem sokkal előtte kívántam.

 Visszafelé nem tudtam melyik úton is kéne mennem, mert azt sem tudtam már melyiken is jöttem. Elindultam hát valamerre. Egy idő után eltűntek a turistajelek. A kereszteződéseknél megálltam, majd azt az utat választottam, ahol fényesebbnek láttam az utat. Persze ilyenkor, az egom ficánkolt, prüszkölt, félt, aggódott, nem hagyott magamra, egy percre sem. De én mégis egy belső hajtóerő által mentem csak tovább. Idefele is így jöttem már a végén, hát ezt az irányelvet követve indultam el visszafele is a kocsihoz. Olyan jól ment ez a taktika, hogy legnagyobb meglepetésemre, az út gyorsabb volt visszafele, mint odafele. Képzelhetitek, hogy meglepődtem, mikor észrevettem az autót. Ilyen az, ha az ember rábízza magát a belső vezetésre, a láthatatlan segítőkre, a világegyetem sodrására. S rádöbbentem, az egész kiruccanásom alatt ezt tettem.

 Átadni magad nekik páratlan élmény. A világ, mely körülvesz, telis tele van szeretettel. Minden a mi gyógyulásunkat szolgálja. A zene, a tánc, az állatok, s azok a dolgok is, amiket szeretünk. Még azok is, amiket nem. Mert azt, amit másban rossznak látunk, megmutatják, mik azok, amiket önmagunkban nem szeretünk. Tele vagyunk félelemmel, negatív emlékekkel, s nem tudjuk, hogyan gyõzzük le õket. Pedig nem kell legyõznünk semmit, és senkit, csakis önmagunkat. Nem harcolni ellenük, mert úgysem lehet õket elnyomni. Inkább megélni kell õket, majd elengedni, hagy menjenek útjukra. Kinyitni az ajtót, amelyen kimennek félelmeink. De elõtte hallgassuk meg, mit mondanak, milyen információk vannak benne nekünk, önmagunkról. Mi az, ami hiányzik, mit akarnak üzenni nekünk a félelmeink.

 Úgy érzi az ember, hogy a világ ellene van. Mivel az vagy, amit hiszel, ez így is lesz. Ha elnyomod a félelmet az, elõbb utóbb feltör. Nem futhatunk önmagunk elõl örökké. Élni jöttünk a földre, s nem félni. Aki fél, csak félig él. Vagy nem is él.

 Mindannyian ugyanazokat éljük át, csak más formában. Hasonlítunk. Sõt. Ha csak végigolvasva e beszámolót, látni véled, bármelyik szereplõben önmagad, rájössz több ez, mint hasonlóság. Az egyedüllét nem feltétele annak, hogy magányos legyél. Ugyanakkor érezheted magad magányosan, akár egy társaságban is. Akárhogy is, ha figyelsz, készen állsz, ledobni félelmeidet, s befogadni a jót, rádöbbensz: SZERETVE  VAGY!

Utószó:
A volt munkatársaim nagyon örültek nekem. A kolleganőm szintúgy, mint a volt főnököm. S hogy teljes legyen a nap, megtapasztalhattam ismét, hogy az állatok örök hidat képeznek az emberek közt. S hogy az élet milyen tökéletes tud lenni, így lett teljes a nap, hiszen legvégsőképpen azt kívántam, hidat lelni az emberek közé. S mintegy az i-re pontként, kaptam egy bónusz Mosolyt, egy régi ismerőstől, aki már nem dolgozik annál a cégnél, de mégis úgy alakult, hogy volt kolleganőmmel meglátogattuk őt is. Mert neki nem csak a lelke, de a neve is Mosoly. Köszönöm!