Főoldal | Cikkek | Zene | Világjáró | Versek | Mesevilág | Filmkritika | Vendégkönyv | Gyógyítás | Kapcsolat                 
Mesevilág
                                                                                                         
"A mese a mindenség kulcsa. A lélek ajtaján kopogtat." Carl C Jung



Főoldal


Világjáró

A Rejtélyes Bosznia
             

Ausztria, Fertő tó

Mesevilág

Varázslatok erdeje

Yippi meséje (új)

      Vendégkönyv       























  Varázslatok erdeje

Hol volt, hol nem volt, ott ahol a kurtafarkú malac túr, vagy még azon is túl…

Éldegélt egy legény,

kedvence, a lepény.

                   kiállása, szerény,                 

jelleme  csupa erény.

Története  rejtély, biz még ő sem tudja,

akárcsak azt nem, merre viszi útja…

 

Ment mendegélt,

míg egy erdő szélére nem ért.

Adjon isten jó napot,

Gondolt egyet, jó nagyot:

- Fényesebb az út ott balra,

bár, az avar már barna,

mégis  bemegyek rajta,

csak nem keveredek bajba… -.

 

El is indult hát serényen,

vidámsággal, és  szerényen.

Egy kereszteződéshez jutott,

melyben az út négyfelé  is futott..

- Fényesebbnek tűnik az erdei út,

- gondolta- mi,  pont a patak mellett fut,

arra megyek hát, kikerülve a nagy fát…

 

Elment, hát a fa mellett, be az erdő fele,

a patakhoz ért éppen, mikor megcsapta őt a varázslat első szele:

Elé toppant egy zöld ruhás manócska,

kinek termete elég aprócska,

de a hangja érdes, és mérges,

kezében egy túrós rétes…

 

-Elbotlottam majdnem a nagy kőbe,

igaz, méretem kisebb, mint egy törpe,

de majdnem oda lett a rétesem,

ha így történt volna, én is szétesem…

 

Énekelem hát a dalt, mely engem előre hajt:

„A túró, mely a világot hajtja,

a legjobb, s legfinomabb fajta,

íze nékem ajándék, s mámor,

ettől leszek én igazán bátor…”

 

A legény mindezt elképedve nézte,

de a manó az embert bizony nem félte,

ígyhát hamar szóba is elegyedtek,

szeretetben keveredtek,

együtt indultak tova,

meglátjuk, majd hova…

 

A patak mellett mentek,

sok kilométert szeltek,

mígnem a pataknak folyó lett a medre,

minek szélén ott ült egy medve.

Ki arra gondolt málna: majd ívott a vízből,

s boldogan kortyolgatott  a málnaszörpös ízből…

 

-Üdv és pracli!

Hello Maci,-

mondta a manó, hisz jó barátja volt a medve,

kinek, mikor  feltekintett boldogabb lett a kedve.

-Hello pajti, üdv és pracli! Ki a barátod monca,

Tán nem ő a híres Bonca.

-Nem, ő nem a Bonca, ő egy vándor legény,

kinek kedvence a lepény…

 

Oh! – szólott a medve- uzsonna idő van éppen,

Ígyhát, ehetnénk is egyet tulajdonképpen!

Ránézett hát egy jó nagy kőre:

s egy jó nagy lepény lett belőle.

Jóízűen ették a málnás túrós lepényt,

s közben szívükbe zárták a vidám legényt.

 

 

Megették az uzsit, majd a folyóban egyet úsztak,

majd otthagyva a medvét, tőle elbúcsúztak.

Visszamentek a folyó menti útra,

boldogan és jókedvűen, kacagva és futva…

 

Mentek, mentek, mendegéltek,

míg, egy lejtőhöz nem értek,

a patakból ott vízesés lészen,

min ők le is zúdultak merészen…

Egy tóba pottyantak bele,

mely halacskákkal volt tele.

Lubickoltak benne, míg leszállt az este,

csillagok ragyogását, a két barát csak leste…

 

Vízesés mögött lakik a remete,

a sötét barlang remeke,

belső fényével világítja a teret,

ő az, kit minden állat szeret.

 

Melegség és szeretetet hívogató fénye,

kivilágít mostan a remete lénye,

így találtak rá, kaptak nála szállást,

finom levest, majd burgonyát és mártást.

Ezek után finom, puha helyre kerültek,

s hamarosan álomba is merültek…

 

Mikor a nap még fel sem kél,

elindul egy csöppnyi szél,

a nádas susogása lágy,

megvalósul egy csodás vágy:

tücskök zenéje ciripel,

sok kis madár csiripel,

együttesnyi dallam száll,

majd mily hirtelen jött, meg is áll…

 

Mikor megáll a csodás zene,

a napnak kilátszik egy kicsi fele,

vörösbe borul a tó,

bámulatosan  mámorító.

 

Mindeközben a barlangban, boldog mosollyal ébredtek,

a vendégek miközben szedelőzködtek, a koncerten el is képedtek.

Reggelire cseresznyéztek,

közben vígan cseverésztek,

élvezték a káprázatos tájat,

kitátották mindkét szájat.

 

-Káprázatos volt a koncert- szólott a legény-

(Biz ki ilyet hallgat, biztosan nem szegény.)

-s e dallam is, mely most cseng, is csodálatos ének,

a hála érzése tölt el tőle, s boldogság, hogy élek.

 -Én voltam! Hihi Mindkettő! – Néztek körbe nagyon,

keresték a hangot, hogy honnan is vagyon.

 

Nézegettek körbe- körbe,

tekintetük meredt a zöldbe,

míg egy piciny lény a bozótból ki nem szállt,

s egy nagyobbacska tücsökké nem vált.

-Láttok már?- Átváltozom, ha még mindig nem. -

szólt, s  világított a két szem,

miközben madárrá változott,

mivel igencsak nagy meglepetést okozott…

 

-Ne nézzetek ilyen bambán- csak egy  zeneszellem vagyok,

s létemből adódóan, dallamokat hagyok…-

Majd trubadúr poloskává vált,

a két barát meg csak állt.

Messzire szállt ének hangja,

táncra perdült minden hangya.

Énekelve, dalolva indultak most már hárman el,

boldog vigalommal, a hegyre fel…

 

Alig tettek pár lépést,

hallottak egy kérdést.

-Üdv és pracli! Eltörött a talicskám, segítettek nekem?

-Oh!! Kiáltott a manó- a virágtündér, jobbik felem!

Megölelte őt, kinek hajában, kék virága,

s tündérleány lelkének csodaszép a világa.

A tündér, ki a virágokat gondozza,

a szomorúságot is foltozza…

 

Előkerült a manónadrág egyik rejteke,

varázslatnak kicsiny szeglete,

elővette, a szeget, kalapácsot és fúrót,

cserébe kapott egy zacskó túrót,

megjavította a talicskát,

s csinált hozzá egy kis farigcsát.

Mert a manó faragni is tud nagyon,

hiszen ő  művész is vagyon.

 

Hálás volt a leányka, megköszönte rendesen,

jól is működött a taliga, méghozzá csendesen.

Közben a túró a kézben újra előkerült

melyben a manó bőszen el is merült…

A legény kapott egy bűvös virágot,

amelynek titka megváltoztatja majd e világot…

 

(Ami majd a második fejezetben lészen,

mert bíz ti még erre nem álltok készen…)

Hirtelen megdörrent a föld, s megremegett a hegy,

ilyen az, mikor egy hatalmas sárkány megy.

Jött a tűz, a víz, a levegő, s a föld ura,

s nektek ez bármennyire is fura,

négy elemnek egysége

sárkányságnak fensége…

 

Megilletődött a négyes, nem láttak még sárkányt,

s nem tudták mit takar: szeretetet vagy ármányt.

Mindeközben fa tetején lombok között szempár csillan,

ki e történetben még egy párszor fel- fel villan…

 

Majd a Sárkány hangja nagyot zengett

s a körülötte lévők zöme meg is rengett…

A hatalmas lény, kerregett egy nagyot,

erre a barátok lélegezte is megfagyott.

De hamar kiolvadtak, mert az óriás már éget,

a kis csapat meg úgy érzi, ott érnek majd véget…

 

A tűz gyorsan terjedt, felégetett utat, fákat, virágot,

tűztengerré változtatva ezt a szép világot,

átváltozik a zene fénye, kabóca lett belőle,

mély zöngésű dallam hallatszott felőle…

Futott a legény is, nyakában a lába,

lobogott vele együtt a haja összes szála.

 

A tündér felkapta a manót, magasra repültek,

ki él és mozgott arra, mind elmenekültek…

Lombok rejtekében ott leledzik a titokzatos idegen,

kit e helyzet szintén nem hagy hidegen,

cikázott a két szempár, még a farka is ki-ki lógott,

szemében azonban cinkos mosoly villogott...

 

A nagy káosz közepében,

egy hang szólott a sárkány közelében:

-Prüszkölő lény, menj balra,

ott van a víz, jó az irány, bíz arra...

Meghallotta ő, s rohant is a víz fele,

s hatalmas robajjal csobbant is bele.

 

Itta ő a tó vízét,

érezte a finom ízét.

Merül, merül le a mélybe, a vízzel egyé válva,

s ajtót nyit az egység felé, mi be lett éppen zárva.

Négy elemnek ura, visszanyerte egyensúlyát,

s mihelyt partot ért meglátta e világ búját.

 

-Oh, mit tettem megint, mennyi minden oda,

mert belement az orromba a trüffel pora,

s tűzet prüszköltem megint, rossz szokásom szerint!

Ne féljetek csinálok itt rendet, s visszaállítom a csendet.

 

Visszaszívta a tűzet, majd mindent vízzel locsolt fel,

s mi halott volt, feléledt s új erővel telt el...

Előjött ki elbújt, a manó is földet ért,

hisz minden rendben volt már, s senki se félt...

 

Azt nem tudom, ki volt a hang, ki megmentett minket vajon, s hogy ma ki a bajnok?

szólott a manó- majd zuhanni látott egy nevető kis majmot.

Egy ágról pottyant, mi reccsent egy nagyot,

ott hagyva rejtekhelyét, mint csapott-papot...

Ő volt a figyelő szempár, a hang, s kinek kilógott a farka,

csapattag volt most már ő is,  kit bevett most e falka…

 

E fejezet ezzel lezárul,

míg egy másik kitárul,

folytatása következik,

mikor a történet szála újra szövetkezik...

 



 

 

 


 

                                                        





 

 

     
                                                                                                                                     Copyright 2015 © Minden jog fenntartva!