Főoldal | Cikkek | Zene | Világjáró | Versek | Mesevilág | Filmkritika | Vendégkönyv | Gyógyítás | Kapcsolat                 
Világjáró
                                                                                                                                               A cél maga az út... 


Főoldal


A Rejtélyes Bosznia
             

Ausztria, Fertő tó


         























         Szeretettel üdvözöllek a Világjáró rovatban. Itt nyomon követheted az úti élményeimről készült írásaimat. 

Franciaország, Futuroscope 1998.

 

 

Előszó:

  Bizonyára furcsának tűnik, hogy egy kis élménybeszámolónál élek az előszó jogával, de fontosnak tartom, hogy mielőtt a következő sorok olvasásába kezdtek, tudjátok a következőket:  A Franciaországi utunk nagyon szórakoztató és kalandos volt. Mindannyian nagyszerűen éreztük magunkat. Az, hogy ez az iromány, egy kissé kritikus lett, azért van, mert az utazási iroda jóvoltából olyan élményekben is részünk volt, amelyeket az ő szervezetlenségük okozott. Azonban azt el kell, hogy mondjam, hogy az út minden egyes percét nagyon élveztem. Remélem , hogy élvezni fogjátok ezt a kis írást, legalább annyira, amennyire én élveztem magát az utat. Jó szórakozást!

 

                                                         Vigyázó szemeiteket Párizsra vessétek…

  Ez a kis történet, amelyet most el fogok mondani, ha nem vigyázunk, akár a történelemkönyvekbe is bekerülhetett volna. Ohhh, most biztos azt hiszitek, hogy túlzok, pedig dehogy. Hogy mennyire így van mi sem bizonyítja jobban, mint a következő elbeszélésem:

 

  Idén is, mint már annyi alkalommal a Magyarországi mozisok megrendezték a szokásos kirándulásukat. Főnökünknek hála és köszönet, hogy ismét lehetővé tette számunkra, hogy a mozisokkal tartsunk. Az úti cél most nem volt más, mint a Franciaországi Futuroscope. Ebben az évben is, ahogy eddig egy bizonyos utazási iroda közreműködésével, (1998. Aug. 09.-én 8 órakor) indultunk útnak …

 

 Idén a sok jelentkező miatt emeletes busszal utaztunk. Azok - köztük én is - akik az emeleten foglaltak helyet, különleges élményekben részesülhettek az út során. A busz elülső részén különösképpen, mert mi aki az emeletes busz felső elülső részében ültünk, már kezdtük azt hinni, hogy fanyesegetésre szerződtettek bennünket a fák ágai úgyanis úgy hajlottak előttünk. Ennek ellenére mindannyian jó hangulatban voltunk.  A hosszú buszút során az idegenvezető mindenféle érdekességgel szórakoztatott bennünket: Például Anglia és Franciaország összehasonlításával. (Elnézést kérve azoktól, akik már jártak ott.) Többek között megtudhattuk, milyen különleges római kori emlékei vannak ennek az országnak.

 11: 25 Hegyeshalom, határ: Mire delet ütött az óra, már Ausztria útjain gurulhattunk.

 “Ausztria, most is gyönyörű. Ahogy közeledik Franciaország, elképzelem, hogy milyen lehet Párizs. Az Eiffel torony, a Notre Dame. A szívem megtelik kíváncsisággal és örömmel. Azért örülők, hogy Németországban megszállunk, hiszen nem könnyű itt a buszon sorvadni. Jó érzés kering a szívemben, bár ti nem lehettek velem, megpróbálom visszaadni mindazt a csodálatot, amiben talán majd részem lesz.”

17 órára beléptünk Németországba.

Pár szót kell, hogy szóljak a körülményekről. Aki már utazott ezzel az utazási irodával, nagyjából tudja, hogy mire számíthat. Íme a mostani utunkra jellemzőek: A busz elég ósdi, a légkondi sem éppen tökéletes, természetesen a WC sem jó, se víz, se ajtó. Minek is. Eddig még nem tévedtünk el, csak rövidebb utat választottunk. Ami persze hosszabbnak bizonyult, mivel városokon gurultunk át piros lámpák közt. De ez a legkevesebb. És hogy miért e gonosz megjegyzés? Ennek oka van. Ugyanis tavaly, Ausztriai körutunkon gyakran előfordult, hogy eltévedtünk a szállás felé igyekezvén. Olyan csodás helyeket tekinthettünk meg ez által, ahol bizony busz még sohasem járt.

 “Ideje azonban, hogy a jelenben éljünk: Időközben lassan elérjük a szállást. (Feltéve, ha egyből odatalálunk …)”

Oh, oh! Minő drámai fordulat, már meg sem lepődöm: Este 1/2 11-kor 40 km-rel a szállástól. Mi történt? Mindenki leszállt. Felforrt a víz. Jó vicc volt mi? He, he! Milyen kár, hogy nem vicc. Bizony, bizony, a Segíts mumus c. film nézése közben, mi magunk is segítségre szorultunk. Képzelhetitek, hogy mit éreztünk. Gyászos hangon megszólalt a sofőr: “Kérem, szálljanak le!” Azt sem tudtuk mi történt. Már azon töprengtünk, hogy kirúgjuk az ablaküveget, és pánikszerűen menekülünk. De végül is lassan, de biztosan kikecmeregtünk a buszból.

 Rendőri kíséret, vízvétel, minden megvolt, ami csak kellett, de  így csak Hétfőre értünk a szállásra. Néhol apró rovarok az ágyban, tiszta luxus.

Reggeli után irány Franciaország. Gyorsaságunknak köszönhetően, valamennyivel 11 óra előtt átrobogtunk a Szajna fölött. És végre megérkeztünk. Hogy milyen? Mint bármelyik másik ország. Kukoricát, búzát és bort termel. Lotaringiában pedig az állattenyésztés a jellemző. Csak, hát az a híres francia büszkeség teszi talán őket különbözővé. Nagy súlyt fektetnek a kultúrára, és állítólag, sok helyen lehet látni kifüggesztve az alkotmányukat. Az autópályán 130 óra/km a megengedett, az autóutakon pedig 90 km/óra.

Bezzeg mi úgy totyogtunk , hogy mi utasok, a 60-nal való száguldásunk alkalmával, már kezdtük azt hinni, hogy a sofőr elfelejtette a kéziféket kiengedni…

 Az utak mentén időközönként egy napenergiás akármit láttunk, ami - mint utólag kiderült - nem volt más, mint napenergiás telefon. Minden 100 méternél volt egy-egy. A tervek szerint kora délután kellett volna megérkeznünk Párizsba. Mondanom sem kell, hogy ebből persze nem lett semmi. Louvre, Notre Dame, agyő! Merthogy e programok erre a napra voltak beiktatva. Gurulunk Párizs felé elég kitartóan, de vajon eljutunk oda?

A víz még O. K., a légkondi ugyan nem jó, csak meleg levegő van, a sebváltó akadozik. Ha megállunk nem biztos, hogy sikerül elindulni. És persze kinyitható ablak sincs. Elvégre minek is, ilyen melegben. Az ember netalántán még kinyitná, hogy friss levegőt szívjon. Ugyan már, minek. De várj csak Párizs, jövünk!!!

És lőn a csoda. Párizs vigyázz, itt vagyunk! És elsőre eltaláltuk a szállodát is. (Egy piros pont) Nem akármi. Már, már díjat érdemelne… Csak egyszer majdnem nem sikerült soha többé elindulni, de kicsiny csoda folytán csak eljutottunk a szállodáig. Igaz, hogy éppen lekéstük volna a vacsorát, de vendéglátóink belátóak voltak, és hozzánk igazították a vacsora idejét. Mivel a franciák nem éppen leveses nép, ezért étvágygerjesztőnek zöldségeket kaptunk. Majd főtt rizs és malac-, vagy tán kecskehús következett, fura kis mártással. Talán mi vegetáriánusok jártunk jól a sajttállal. Ha már egyszer végre itt vagyunk együnk sajtot! (Nyam!) A Németországi szálláshoz képest ez gyönyörű volt. Itt 2 ágyas szobákat kaptunk, fürdőszobával, telefonnal, tévével. Szép kilátás a kamionosok és a vasutasok csodás világára. Az éjszakai hangokról már nem is beszélve! Meg kell, hogy osszam olvasóimmal azt az élményt, hogy milyen jó is az, amikor a legjobb álmunkból arra ébred az ember, hogy éppen odakinn hangosan rakodnak, és közben zajok tömkelege süvít érzékeny fülecskéjébe.

Azt hiszem most érkezett el az ideje, hogy elmondjam milyen is Franciaország, az én szememmel nézve. Amit én láttam belőle, nem sokkal különbözik a többi országtól. Szép legelők, sok csodás fa. És Párizs… Hát igen. Azt mondják, hogy ez a város a fények városa. Ez bizony így van, nekünk aztán volt időnk ezen állítást kitapasztalni. De lássuk csak hogyan is történt ez:

Egy kicsinynek nem mondható csoport eljött kis Magyarországból, hogy lássa e csodás várost. Éjt - nappallá téve utaztak, a melegben felforrt cuccokkal, tönkrement ételekkel, hiszen ettől igazi az út íze. Az ígértnél kissé tovább tartott az út, így a legfőbb látványosságokról lemaradtak hát. Úgy gondolták, legalább megnézik Párizst éjszaka. El is mentek egy hajókirándulásra. Csodás dolgokat láttak. Látták az Eiffel- tornyot, a Notre Dame-t, a Louvre-t és kitudja mennyi csodás építményt. És az elragadtatástól alig tértek magukhoz. Előfordult, hogy megnézték éjszakai kivilágításban is, a nappal már meglátogatott helyeket. (Bár legszívesebben inkább, be nem barangolt területeket láttak volna.) Mert hát Párizs igenis éjszaka a legszebb. A franciák értenek ahhoz, hogy hogyan kell kivilágítani az épületeket. Karácsonykor különösen. Kidíszítenek minden fát. Főleg a főbb utakon. Kivilágítva az építmények sokkal értékesebbek, szebbek, ami nappal csak egy kőtömb, az este, egy kicsiny csodálat. Ezért is hívják Párizst a fény városának. Ezt a várost tehát a fények teszik igazán széppé.

  Érdekes, idefelé többször eszembe jutott, hogy vajon milyen lehet a Párizsi metró. Szerettem volna megismerni. Hála az utazási irodának, az imént említett éjszaka folyamán , ez a kívánságom is teljesült. Mivel a buszunk már kész katasztrófa volt, nem indult, hát kénytelenek voltunk metróval menni. A 14 metró közül, végre  egy kis szerencsével találtak egyet, és - meg egy kis gyaloglással - el is érkeztünk a végcélig, láthattuk Párizst este. Hazafelé, ismét a földalattit választottuk közlekedési eszközül. Csakhogy nem úgy, ahogy azt a civilizált emberek teszik, szépen sorjában. Hanem becsörtettünk, mint egy csorda. Csakhogy sajnos jegy nélkül még a metró sem megy, így nem jutottunk sokáig. Az idegenvezető hölgynek ugyanis, - aki mellesleg az utazási iroda főnöke is egyben – nem fogadta el a gép a hitelkártyáját. Mi, ezen persze már meg sem lepődtünk, mint ahogy azon sem, hogy apró sem volt nála. Ezen okból kifolyólag nem tudott jegyeket venni az automatából.  Mi meg csak özönlöttünk befelé. Hol be, hol ki. Ki – Be, Ki – Be. A hölgy, aki a jegyadásra volt hivatva, és - aki egyébiránt már igencsak bezárta a boltot - már kissé idegesen vette tudomásul, hogy a Magyarok megrohamozzák a Párizsi metrót. Olyannyira, hogy még a vészcsengőt is bekapcsolta. Már szinte láttam, ahogy kihívják a rohamosztagosokat és elvisznek bennünket, megismertetvén velünk a Francia börtönök szépségeit. (Képzeljük csak el, benne lehettünk volna akár a másnapi újságokban is, a főcím valahogy így szólt volna: “A Magyar Mozisok elfoglalják Párizst”. Pár év múlva pedig, a történelemkönyvekben valami hasonlót olvashattak volna a diákok: “ahogy a magyar mozisok bekebelezik a franciákat”)

Hogy még izgalmasabb legyen az ügylet - mivel igencsak későre járt már az idő - kockázatos volt, hogy nem érjük el az utolsó metrót.  Kellemes érzés öntötte el szívünket, ha arra gondoltunk, hogy gyalogolhatunk haza. Cirka 100 km-ert kellett volna megtennünk, az éjszaka kellős közepén, - ismervén vezetőinket - azzal a tudattal, hogy esetleg el-eltévelygünk közben.   De hála a mi akaratosságunknak, a pénztáros hölgy inkább kinyitotta nekünk a pénztárat, csak mennyiünk már el innen, így épphogy elértük az utolsó metrót. Persze azt már szinte említenem sem kell, hogy bár 100 méterenként van metró Párizsban, de persze mi a legmesszebb megállót választottuk ki a leszálláshoz, a szálláshoz mérten. De végső soron, eljutottunk a szállásra, még ha kicsit későn is. (1/2 2-kor) Így ugyebár egy szavunk sem lehetne.

  Aznap reggel 9- kor indultunk is volna tovább, csakhogy nem mindenki hagyta szó nélkül, hogy a számunkra kijelölt busz kikészült, és metróval kell folytatnunk városnéző utunkat. Ezt pedig szervezőink nem vették jó szemmel. Szegény szervezők, hát tehetnek ők arról, hogy nyomdafestéket nem tűrően rossz a busz, és nem tudnak szervezni. És különben is mit gondolunk mi: hogy képzeljük, hogy busszal megyünk várost nézni. Ez abszurdum! Örülnünk kéne, hogy egyáltalán elhoztak idáig, és nem tévedtünk el útközben. Nem is értem, hiszen élünk, egyben vagyunk, mi kell még. No de, arrébb a gúnnyal, folytassuk inkább utunkat: egy kis késéssel bár, de elindultunk, hogy megnézzük nappal is, e csodásnak mondott várost. Nem csigázom tovább a kedélyeket, lássuk, milyen is ez a város:

 Ez az ország augusztusban a turistáké. Ilyenkor az itteniek elmennek nyaralni, más városokba, más országokba. Mindenfelé inkább csak turistákat láthat az ember. Ilyenkor restaurálják az építményeiket, hiszen szerintük a turistáknak így is jó.

 Az emberek is mások, mint nálunk, más nép, más kultúra. Sokat elárulnak az utcák… Az utcákról tudni érdemes, hogy a bicikli utak szépen ki vannak építve, és sok- sok WC található. A telefonfülkék többnyire a hirdető oszlopok belsejében vannak.

 A franciáknál franciakenyeret, bagetett érdemes venni és croiassant, náluk egészen más, mint amit a magyaroknál lehet kapni. Az ottani sokszorta finomabb. (Ami persze nem meglepő.)

 Némelyik metró emeletes, a híresebb épületek némelyike pedig, egyszerűen lélegzetelállító.

 

  De nézzük csak sorjában, ahogy nekünk volt hozzá szerencsénk:

 Az elsők között láthattuk, a nyitott könyv alakú könyvtárakat, amelyek kísértetként követtek bennünket, akárhányszor (sokszor) arra jártunk, mindig megjegyezték: ja, és ott láthatók a könyv alakú könyvtárak.

 Musee de Orsey: Az Impresszionista festők múzeuma, szép. Ha valaki erre téved nem szabad kihagyni.  (Már-már kezdek hasonlítani egy útikönyvhöz. Ezért előre is bocsi.)

Rodin múzeum: A háza gyönyörű, a kertje szintén. Figyelemre méltó egyéniség volt Rodin. Valószínűleg mindenkinek rögtön a leghíresebb műalkotása jut az eszébe: a Gondolkodó Ember. Hát nem véletlen. Gyönyörű és elgondolkodtató szobor. Papírra vetem néhány észrevételemet: kidolgozott formák jellemzik, de némelyik alkotásában csak megragad egy kődarabot, és nem vési ki teljesen és ettől lesz olyan érdekes, életszerű. Leginkább az emberi test és a teremtés foglalkoztatta. Vannak e témában igencsak “szaftos” szobrai.  Az emberi és az állati testeket előszeretettel kevergette: patás lábak, kentaur nő…

Oh, mit hallok, mit hallok: Izgalmas pillanatok. Lehet, hogy meglátjuk álmaink buszát, amely haza visz? No nem, mit képzelünk mi, egyszerű hallandók, busz ugyan már. Hát sajnos a buszt nem láthattuk, viszont megnéztük Napóleon sírját, amely az invalidusok templomában van. A templom a mozgássérültek megsegítésében jeleskedett: innen kapta a nevét is invalidusok (rokkant). Ami a sírt illeti: hát jellemző Napóleonra, hogy ha látni akarod, le kell nézned a sírra, mintegy meg kell, hogy hajolj az ő Fenségessége előtt…

 Ezek után jött Párizs egyik legnagyobb híressége az Eiffel- torony.  És, hogy milyen?  Aki csak látta a Francia csók című filmet Meg Ryan-nel a főszerepben, és még sohasem volt szerencséje látni a csodát, biztos nagyon vágyik rá.  Mindannyian tudjuk, hogyan néz ki, hiszen már rengetegszer volt hozzá szerencsénk valamilyen módon. De élőben egészen más: éjszaka fényben káprázó, messziről pedig egy kitűnő építmény. De hölgyeim és uraim, kapaszkodjanak meg székeikben: közelről bizony nem más csak egy hatalmas vastömeg.

Bizony, bizony egy ronda barna vastömeg. Sajnálom, akinek csalódást kellett, hogy okozzak, de ez így van, nem másképp. Aki nem hiszi, járjon utána…

 Persze mi is felmentünk a legtetejére, ki gyalog, ki lifttel. Felülnézetből láthattuk e várost. Szép, de nem lélegzetelállító. Személy szerint én többre számítottam. Lehet, hogy csak elkeseredett voltam, amiért ki akartuk hagyni a Notre-Dame-t és a Louvre-t.

Az éhes szemek után jól lakattuk az éhes hasunkat is: következett a vacsora. Aki esetleg kíváncsi a menüre elárulom: Rizs hússal, már ami a többieket illeti, én vegetáriánus létemre ismét, mint tegnap francia sajtokból álló sajttálat kaptam. Ja és a süti: valami kávés akármi, előző nap pedig ugyanez epres változatban.

 Másnap reggel újult erővel indultunk tovább:

 Amiért valójában Párizsba jöttük, az nem más, mint a Mozi Múzeum. Szinte már mondanom sem kell, természetesen nem állt módunkban megtekinteni, ugyanis 2001-ig zárva van. Miért van az, hogy én ezen már meg sem lepődöm?  Viszont cserébe eltölthettünk pár percet a Diadalív árnyékában.  Hát bizony árnyék az volt, ugyanis a nap sütött rendesen. Aki esetleg nem tudná, annak elárulom, hogy 3 Diadalív létezik. Egy legrégebbi, a Louvre előtt, egy nagyon modern, és az a híres, azt, amit elképzel az ember, ha ezt a szót halja: Diadalív. Ez a három csodálat egy vonalba épült egymással. A középsőt és a legrégebbit egy utca köti össze, aminek nevét bizonyára mindenki hallotta már: des Champs Elysées (vagyis a Sanzel Izé). Ami a nagyságát illeti, nem vetekedhetik vele egyetlen másik utca sem, olyan hatalmas. Tíz sávból áll, és akkor még ehhez hozzájön egy hatalmas útrész a gyalogosoknak. A kettőt fák választják el egymástól. Na és ha az út közepére állsz és körbetekintesz, káprázatos kilátás vár. Egyrészt látható a Diadalív, másrészt pedig a Concorde tér. Gondoljatok csak bele, jó lenne látni, igaz? Főleg éjszaka kivilágítva! Nem véletlenül híres Párizs. Aki csak teheti, kapja fel a zsákját és induljon útnak, érdemes. Ezt látni kell!

 A Champs Elysées egyik vége tehát a Concorde térre vezet. Itt áll a luxori obeliszk. I.e. faragták és díszítették az egyiptomiak. Pár éve kapott egy arany sapkát, mivel a tudósok kiderítették, hogy az eredeti obeliszkek csúcsa egy aranykupola. A Concorde tér mellett van a Louvre épülete.

 Ha már ide keveredtünk, benéztünk a Louvre-ba is (el sem hiszem): Sok érdemes látnivaló akad itt. Például: A milói Vénusz. Milyen előkelő. Elképzelem, hogy milyen lenne kezekkel. Azt hiszem, elveszítené a varázsát. Na és persze Leonardo da Vinci és az ő érdekes mosolyú Mona Lisa-ja. Külön elkerített részen őrizték ezt a kincset. Hogy milyen élőben? Elgondolkoztató. Sajnos szokás szerint nem sok időt kaptunk. (Csak egy órát.) Kár, mert sok látnivaló akad abban a múzeumban. Átszáguldottunk sok termen, az Egyiptomitól a Görög kultúráig sok minden megtalálható. De sajnos az idő sürgetett bennünket, így hamar tovább kellett mennünk. 

 A busszal ismét bajok vannak, pedig kaptunk egy másik buszt. Ennek a kormánykerekével vannak gondok. Sok itt a negatív energia. A jó kedvünket is elfújta a szél…

 De a Notre Dame-tól mindannyiunknak jobb lett egy kissé a kedve. (Főleg nekem.) A Notre Dame gyönyörű. Ahogy Pálfy József az útikönyvében írja nagyon egyszerű, (valóban egyszerű) de éppen az egyszerűségében rejlik a szépsége. Csodásak a színes üvegablakok, de sajnos most nem sütött a nap, így az ablakok nem ragyoghattak a napfényben. Ma végre nincs olyan meleg, csak hát a nap sem süt, pedig most jól jött volna. Notre Dame: micsoda munka van egy-egy műemlékben, képben stb. Mennyi érzés kapcsolódik ezekhez. Beleivódik az építménybe, a műbe. Már kisgyermek korom óta vágytam rá, hogy lássam. És nagyon örülök, hogy sikerült megnéznem. És nem csalódtam benne, sőt!

 Lusemburg kert: távolról gyönyörűnek tűnik, fák, virágok, szökőkutak. Szent Mihály útján is elbuszoztunk, az útikönyv szerint ezt kötelező megnézni, Ady miatt. Sajnos ezt is csak messziről láttuk. Pedig ez Párizs egyik legszebb része.

Visszatérve a Louvre- hoz: az épület szép lett volna, ha nincs az a csúnya bejárata. Így viszont nagyon illúzióromboló: bejárat, egy piramis üvegből és háromszög alakú üvegdarabokkal. Hogy ennyire ne legyen a franciáknak szépérzékük! 

A Notre Dame- nál sajnos nem találtunk parkolásra alkalmas helyett, ezért sietni kellett. Ennek eredményeképpen, el is hagytunk pár embert. Kénytelenek voltunk körözgetni, hátha megtaláljuk őket. Miután felvettük társainkat, ismételten megálltunk, most éppen vásárlás céljából. Bár szokás szerint olyan környéken, ahol persze nem nagyon lehetett semmit sem kapni. Ott is sikeresen elhagytunk egy embert, szegény meg is volt ijedve. Nem csoda, hiszen a hazájától távol, vad ismeretlen helyen, nehéz is eltalálni a szállásra. Úgy kellett rábeszélni a szervezőket, hogy menjünk vissza érte. Szép kis társaság…

Láttuk a templomot, amely a halászbástya stílusában épült. 254 lépcsőfok vezet fel. Már este van, vacsi után, megnéztük a mostani művész negyedet. Csudiszép festmények mindenhol, és mindegyik e várost ábrázolja. Ahogyan ők látják.

És hogy mi hogy láttuk, jórészt csak a buszról, ahogyan például a "Trokadérok" terét és a Moulin Rouge - t. (Mole Rúzs) A Toronyházat, a Mom Parnaszt, ami a festők kedvenc helye, (nem véletlenül). Láttuk Alain Delon házát, aminek a tetején van egy kis zászló, jelezvén, hogy nem akárki lakik itt. Útközben pedig francia zene szól fülünkben, Edit Piaf stb.

Mozit viszont nem láttunk, - legalábbis belülről nem, kívülről viszont annál többet - úgy néz ki nem is fogunk…

Bizonyára bennetek motoszkál már egy jó ideje kérdés, hogy mit éreztem, amikor először megláttam Párizst?

Csalódást. Bizony. Nem csalás, nem ámítás, csalódást. Ugyanis sokkal szebbnek gondoltam. De minél többet töltöttem ott, annál jobban megtetszett. Aki csak járt korábban Párizsban, bizonyára eszébe jut, hogy milyen is lehetett korábban. Gondoljuk csak végig mi minden történt ebben a városban, illetve országban. Innen indult ki például, az a bizonyos francia forradalom is, ami aztán végigsöpört Európán. Napóleon serege itt indult hódító útjára. És akkor még a francia filmgyártást meg sem említettem. Nem csoda, hát, hogy olyan fenemód büszkék önmagukra. Viszont napjainkban már csak egy ország a világ rengetegjében. Sok hídja van és a Szajna… A Búrbon palota, amely most náluk a parlament. És persze a sok híres építmény. Vannak csodás helyei és vannak kevésbé. De éjszaka egész más, sokkalta szebb minden. Nem hiába, Párizs megér egy misét…

Búcsúzásképpen az utolsó este repetázunk a latin negyedből. Már aki, ugyanis páran fennmaradtunk a buszon aludni. A következő nap reggeli után, elhagytuk Párizst. Valahogy úgy, ahogy a kínai mondaná, amikor elhagyja az ültetvényeit: Pá Rizs!

 

A Napkirály kastélya:

 

Az érem két oldala: a napkirály, gyönyörű kastélyt építetett az útókor számára. Jócskán túlköltekezett, ezért a népének akkoriban éheznie kellett. A sors iróniája, hogy most meg ez a kis kastély, szép pénzt hoz…

A kastély maga gyönyörű, a kertje pedig hatalmas.

 Minket azonban itt sem láttak szívesen. Be sem akartak engedni, mert nem volt pecsét a tanári kártyáinkon. (Amiket az utunk elején kaptunk, hogy olcsóbban látogathassuk a múzeumokat.) Véletlenségből jutottunk csak egy teremmel beljebb. Egy kismadár - egy fiatal lány, akinek még tollas volt a háta - járt erre ugyanis, és engedett be minket: Vagy mégse? A kismadár ugyanis visszarepült, rájött, hogy itt valami nem stimmel! Eközben mi felpezsdült vérrel vártuk, hogy hogyan tovább. Nem semmi! Ez a kis bizonytalanság kimondottan élvezetes volt! Már megint megmutattuk a franciáknak, kik is azok a magyarok: Reszkess Franciaország, itt vagyunk! “Menni, vagy nem menni, ez itt a kérdés!”

 Csak jobbra – balra keringőztünk egy csodás kastélyban, nem tudván ki vagy be, a 20. Század végén, hát nem nagyszerű! Szegény Lajos, ha látná… Nocsak, úgy hírlik, hogy a kismadár örökre elrepül?  (Lehet, hogy elintéztük szegényt, és másnaptól már nem a kastély alkalmazottja.) A franciák védekeztek ellenünk, a biztonsági őröket is riasztották, de hiába: “A magyarok nyilaitól, ments meg uram minket!” Ezek a szerencsétlen franciák azt hihették, hogy megszálltuk Franciaországot. (Lerohantuk a kastély, ahogyan ők annak idején ezt a Bastille – val tették.) Rádión már biztos értesültek róla, hogy minap a Párizsi metrót vettük be. És most pedig Versailles a soros.  Azon sem csodálkoznék, hogy amint megbizonyosodtak róla, hogy elhagytuk az országukat, egy emberként énekelnék a Marseilles- t.

 Akárhogy is, sokan belógtunk, nem bírtuk kivárni, amíg történik valami, hiszen kíváncsiságunk nem bírta tovább. De megérte. A kastély csodálatos. A tükörterem gyönyörű, csak az ablakok koszosak, ami eléggé illúzióromboló. Íme néhány akkori gondolatom:

 “Vajon a tulaj itthon van? Mondd Lajos, most merre jársz? Lehet, hogy éppen bennünket figyelsz? Vajon mit gondolna, ha valóban látná, hogy mit tettek az ő otthonával? Hiszen múzeum lett az ő csodaszép otthonából. Talán borzongna, vagy esetleg büszkeség töltené el. Ki tudja?”

 Mi, mindenesetre sorba jártuk a termeket, nehogy kimaradjunk valamilyen szépségből. Rátaláltunk a bálteremre, ami lenyűgöző, csak a tetőablakok kissé modernek. Elképzelem, ahogy anno az úri nép elözönli a termet, és táncra perdül. A teremből kihallatszik a zene, és ezt meghallván a szolgák, maguk is végigkeringőznek az előcsarnokban, lényüket átadva a tánc csodás varázsának. Eközben híresebbnél híresebb emberekről készült szobrok lesik őket.

  De térjünk vissza napjainkba, kicsiny kis csapatunkhoz. A féltve őrzött Tanárigazolványok eddig jól jöttek nekünk, de akkor miattuk lettünk körözött személyek. A rendőrség bármely pillanatban lecsaphatott volna ránk. Érvényes jegy nélkül bemenni, nem akármi, de izgalmas érzés tilosban járni.

Ha már bejutottunk, persze megnéztük a kertet is. Az a kert tényleg hatalmas: tele van szobrokkal, fákkal és tavacskákkal. A kert kapcsán egy nagyon fontos információt, kell közölnöm: a 343-as  számú narancsfán 10 termés van. (Ez egy  kérés volt, amelyet ezennel teljesítettem. Az egyik útitársam ugyanis a lelkemre kötötte, hogy ezt feltétlenül említsem meg a beszámolómban.) Ezt a kastélyt nem szabad kihagynia senkinek, aki ebbe az országba jön. Itt még a WC – én is sorszámot osztogatnak. Ha már a WC- nél tartunk: eléggé mellbevágó volt számomra, amikor az országba érve, először megláttam a talajba beépített WC-t. Megijedtem kissé, hogy itt csak ilyen létezik, de a továbbiakban megtapasztaltam, hogy hála az égnek, ez nem így van.

Lassacskán elhagytuk Versailles -t is, hogy új kalandokban legyen részünk. Áthaladtunk ismét Párizson, persze nem hagyva ki, a könyv alakú könyvtárakat.

Visszakanyarodva a kastélyba: nem lett végül, semmi probléma. Ugyanis miközben mi bent barangoltunk, vettek nekünk jegyet. De azért jó móka volt. Legalábbis én élveztem, a többiek már nem annyira. Versailles nekem jobban tetszett, mint Párizs. Sokkal hangulatosabb. Az utóbbi túlságosan hatalmas.

 Az út során többször eszembe jutott, a nagymamám (aki már sajnos nem él). Ő is  volt ugyanis Párizsban és odafelé a repülőgépen összefutott a nála lévő (amit én is magammal hoztam erre az útra) útikönyv szerzőjével.  Néha úgy éreztem, mintha ő is velem lett volna. Hiszen én is először jöttem e földre, ahogyan akkor ő. Emlékszem még kicsi voltam, amikor hozott nekünk emlékbe egy kendőt  Párizsból. Hát most én is vettem egyet, csak a színe más.

  Kis pihenő után indultunk tovább, már a végső cél felé járva, amiért tulajdonképpen vállalkoztunk erre az útra. Nem tudom, hogy merrefelé járhattunk, de fák és folyók szegélyezték utunkat. Figyelemre méltóan csodás helyek voltak. Persze a tévelygés ismét megvolt, szerencsésen eltévedtünk. Vásárlásra alkalmas helyet kerestünk ugyanis, de nem sok sikerrel. Kis közbenjárás után azonban, végre parkoltunk és vásárolni is tudtunk, nagyon kulturált helyiségekben. Kis út után megérkeztünk a vacsorázó helyhez is. "Satel Ro" - nál egy vendéglőben ettünk, sokunk nagy örömére. A vacsora: halpástétom előételnek, mi vegetáriánusok (kivételesen nem sajtot kaptunk), hideg rizst ehettünk zöldséggel, és válogathattunk a svédasztalról. A többiek pedig sült krumplit ehettek, pulykával. Majd egy érdekes ízű almás süti következett. 

 Aránylag hamar odaértünk a szállásra, (1/2 2-kor) 2 ill. 4 ágyas szobákban tehettük le fáradt tagjainkat.

 

Futuroscope, ahogy ott láttam:

A reggeli nem volt éppen soknak mondható. Ausztriában sokkal erősebb a vendégszeretet, mint itt. Csoda, hogy az előző szállodában nem dobtak ki bennünket, annyit késtünk.

 1/2 9:  Előrelátó szervezőink elmennek a jegyekért. Úgy látszik, ők már tudnak valamit. Ma elérkezett a nagy nap, amikor utunk során először szakmai programban lesz részünk. És nem is akármilyenben! Ami pedig nem más, mint a híres Futuroscope. A Jövő mozija. Úgy hírlik, hogy olyan, mint egy vidámpark, csak mozis formában. Izgatottan várjuk az időt, amikor megpillanthatjuk e csodát. Hát lássuk!

 Egész könnyen bejutottunk. Azt hiszem, meglesz még ennek a böjtje. Túl könnyen ment. Bár eddig, amit láttunk az kielégítő: érdekes épületek, csodás fák. És persze fű. A térkép szerint, - amit a bejáratnál a kezünkbe nyomtak- valahol, tavakat is találhatunk, ha elég éberek vagyunk. Íme a kínálatból: varázsszőnyeg, lepkék, 3 dimenziós mozik. Jól hangzik. Hát most már lássunk is valamit. No persze a sor óriási. Kíváncsiságunk nöttön - nő.  Ha megérjük, hogy egyszer bejussunk, akkor bizonyára fenomenális (tüneményes) élményben lesz részünk. Sajnos fényképezni nem lehet a mozikban, úgyhogy kénytelenek lesznek megelégedni az élménnyel a látogatók. Elvileg két napos eseménysorozat lenne, de mi, - a bevált szokás szerint- kevesebb időt töltünk majd itt. Csak 1 napot. Biztos nagyon szeretnék e sorok olvasói, ha már végre a lényegre térnék, és elmondanám, hogy milyenek is voltak a mozik. De sajnos erre még várni kell. Ne legyetek türelmetlenek. Tudjátok meg milyen érzés, vágyni valamire, amit sokáig húznak. Mi is végigszobroztuk, hát várjátok ti is végig. És nem ér pár sorral lejjebb menni, mi sem tudtunk besurranni egy-egy terembe csak úgy! 

 Bár még nem láttunk semmit, de azt hallom, hogy legközelebb csillagutazásra megyünk. Akárhogy is már a hírek megelőzik a látványparádékat. Mi újra és újra kígyózunk, ebben már felettébb rutinosak vagyunk. A türelem mozit terem. Akár át is írhatnánk az igét: Nincsen mozi, tövis nélkül. Ez igaz is, főleg, ha a pirosba öltözött cserkészlányokra gondolok, akik dalokkal szórakoztattak bennünket, amíg várnunk kellett. De már ideje, hogy bejussunk. Már az előtérben hallottunk a híres-neves IMEX technikáról. És lőn világosság:

Hogy mit láttunk: hernyóból pillangót. A lábunk alatt, padló gyanánt üveg van. Lehet, hogy mi is repülni fogunk, ahogyan a pillangó? És tényleg, repültünk is. Repültünk egy lepkével, aki Kanadában született, és elment világot látni. Látta a hegyeket, az óceánt, a fákat, az embereket, - mindezt felülről nézve - a teljes valójukban. Szép élete van a lepkéknek. Most egy kicsit mi is lepkék lettünk. Előttünk egy nagy vászon volt, alattunk pedig 3 dimenzióban mindaz, amit maga a lepke is látott. Képzelhetitek… A zuhatagot felülről látni teljesen olyan, mint ha te is ott lennél. Hallod a természet hangjait, utazol anélkül, hogy kimozdulnál a székedből. Illatok azonban nem lévén, érzed, hogy az egész csupán egy illúzió. De kipróbálni érdemes.

 Következő állomásunk, egy űrhajó kabinja. Olyasmi volt, mint egy szimulátor: a székek mozogtak, a képernyőn történtek szerint, a gyengébb gyomrúak - sejtvén mi vár rájuk - kint maradtak. Kellemes élmény volt, de 3 dimenziósan még hatásosabb lett volna.

 A 3. számú állomás egy 3 dimenziós mozi: Jean Jeah 65 perces filmjéhez volt szerencsénk, ami az első ilyen jellegű film. Manapság már sok-sok ilyesmi film van. Kaptunk hozzá szúnyogszemüveget is. Ahogy így az előzetest elnéztem, lesz itt minden: hideg, repülés, talán zuhanás is. Az előzetesből kiderül, hogy milyen régre vezethető vissza, az ilyen fajta mozi. Na, üljünk be végre!   Aki még nem látott ilyet, érdemes kipróbálnia. Ülsz a moziban, a szereplők közvetlenül előtted játszanak. Úgy érzed, hogy ha kinyújtanád a kezed hozzájuk érnél.  A filmben, amihez szerencsénk volt, volt aztán minden: repülés, zuhanás, szerelem, Val Kilmer. Nekem legeslegjobban, a tánc nyerte el a tetszésemet. Teljesen olyan volt, mintha közöttük botorkáltam volna. Szép élmény, de hosszabb távon kissé fárasztó. Látod a filmet is, és a nézőket is. Különben nem tetszett nekünk annyira. De azért ki kell próbálni mindenkinek. A film egyébként A Kis Herceg írójáról szólt.

 A 360 fokos mozi szédületes. De szó szerint. 9 vászon van kitéve 360 fokos körben, így nem csoda, ha az ember szédülni kezd. Érdekes. Velence azért így is nagyon szép. Itt a hangzás is egy teljes kört ír le. De mindezek ellenére nem hiszem, hogy ez lesz a jövő mozija. Ahhoz túl fárasztó. Amiket eddig láttunk mindegyik nagyon érdekes, de kizárt, hogy világszerte elterjednének. Bár ki tudja. Most még azonban, ez az új féle technika, az IMEX, egyelőre még nagyon drága, kb. 2-3 milliárd Ft lenne.

 Egy fontos észrevételt majdnem elfelejtettem elmondani: ha a 3 dimenziós moziban leveszed a szemüveget, homályosan láthatod a képernyőt, mintha elcsúszott volna a film.

 De haladjunk tovább: Teniszpálya nagyságú vászon, erősen lejtő székek. Mi készül itt? Hát mozi, mi más. Miért éppen Alaszka? Mert Alaszka gyönyörű. Az állatvilága és a táj is csodás. De sajnos, mi már egyre fáradtabbak vagyunk.

 De már megyünk is a következő moziba, nincs megállás. Fél füllel hallom, hogy azt rebegik, hogy ez lesz a tökéletes mozi: Solido. Kapunk egy szemüveget is, amiben búvárnak érzi magát az ember. És tényleg, rátapintottam a lényegre. Valóban búvárokká váltunk. És hogy milyen? Képzeld el, hogy a tenger mélyén búvárkodsz. Körülötted halacskák úszkálnak, a tenger növényei táncolnak szemeid előtt. A halrajok örült gyorsasággal úszkálnak erre-arra. De ha összetennéd kezed, rögtön elillannának. Hirtelen felbukkan egy cápa, megijedsz, ő meg búcsúzóul fejbecsap az uszonyával.  Valódi tenger, valódi állatokkal, pedig csak mozi. Ezt is érdemes kipróbálni. Gömb alakú vászon, ami jobban kihozza a képek valódiságát. Ez sokkal jobban tetszett nekünk, mint az előzőleg látott 3 dimenziós.

  Csakhogy egyszer innen is tovább mentünk, hogy új élményekkel legyünk gazdagabbak. És milyenekben? Gyors sebességű filmkockák rebegtek szemeink előtt, majd pedig a Dynamic Moziba nyertünk bebocsátást. Vauh! És hogy az milyen szupi volt! Megrázó élmény! Most viszont ismét tovább vitt utunk, egy csónak várt ránk: Lassú siklás egy tavon, miközben Európa legszebb városait láthatod. Bár ennek nem sok köze volt a mozihoz. (De azért szép volt) Ahogy a következőnek sem. Az egyes számú épületben ugyanis, hologramok tömkelege pompázott a fényben.

 Ezek után, szabadprogram következett.  Néhányan repetáztunk a Dynamic Moziból, annyira tetszett nekünk. Biztos kíváncsiak vagytok rá, hogy milyen, de nem árulom el, ezt át kell élni. Előtte azért beültünk egy forgós kilátóba, ahonnan beláthattuk az egész Futuroscope-t. Érdemes eljönni ide, jó szórakozást ígér. Bár sajnos Franciaország nagyon drága, így persze a Futuroscope sem olcsó mulatság. Mi elég sok mindent láttunk, de azért van, ami sajnos kimaradt: a MIR űrállomás, a Virtuális Valóság és ki tudja milyen csodák.

 De szerencsére azt, ami talán a legeslegjobb, sikerült megnéznünk. Ez pedig nem más, mint az éjszakai lézershow. Na, nem egy hagyományos lézershow-cskára kell gondolni ám!

Hanem egy fenomenális gyönyörűségre. Biztos nagyon kíváncsiak vagytok, hogy miért ez a nagy ömlengés, hát, íme:

Elsőként színes vízsugarakat láthattunk, mindenféle formátumban. Sajnos, a szavak nem képesek visszaadni azt a látványt, ami elénk tárult. A szerencsésebbje, azonban megnézheti a fényképeket, ill. a videofelvételt, de azért az sem az igazi. Már megint mondanom kell azt a lassan már közhelynek számító mondatot: ezt látni kell!

 Sok mindent láttunk a showban, de csak a legszebbeket említem. Köztudott, hogy imádom a lovakat. Hát most láthattam egy hófehér paripát, aki a víz felett száguldott, szinte repült. Olyan volt, mintha élne. Nem is tudatosul benned, hogy lézert látsz. Olyan érzésed van, mintha tényleg egy hús-vér ló lenne előtted. A táncos pár, akik Az Ének az Esőben-re táncoltak, olyanok voltak, mint a hologramok. A lábuk mozgását követte a víz. Tényleg az volt érzésed, hogy ott vannak: láthattad, ahogy a vizet spriccelték. Ráadásul kétszer akkorák voltak, mint mi. Professzionális volt. Egy tigrist is láttunk, hasonló anyagból gyúrva. Egy tűzkarikát ugrott át. Apropó tűz: a sok fényjelenség között közvetlenül a víz felett a tűz is táncot járt. Sok varázslatot láttunk még, csak ámultunk. Azt hiszem, mi magyarok, még nagyon messze vagyunk ezektől a technikáktól.

Nehéz volt visszatérni a valóságba, de a hepe - hupás ágy könnyített rajta. (Az ágy kapcsán megemlíteném, hogy ők másképpen ágyaznak, mint mi.) De egyszer minden jónak vége szakad. Tovább és tovább kell lépnünk. Ahogy, ezt a helyet is el kellett hagynunk.

 Másnap reggel újult erővel indultunk el, hogy lássuk a híres Loire menti kastélyok valamelyikét. A Loire völgyét “Franciaország kertjének” nevezik. Kiérdemelte ezt a nevet, az egyszer biztos.

Chenonceaux des Dames: Egy kastély, ami a kandallóiról híres. Lássuk! Végre egy kis erdő, nekem már nagyon hiányzott. Faliszőnyegek, kis kápolna, benne színes üvegablakokkal, és persze tömeg. Egy kollegám jellemzése szerint: tök jó. Nagyon takaros kis kastély. Ha az ember visszautazik a múltba, látja, ahogy a szolgák szorgoskodnak a konyhában, (megvannak még a rézedények is) ahogy a nagyurak begyújtanak, a tényleg szép kandallóikba. És tömérdek lépcső, ahogy az egy középkori kis kastélyban lenni szokott. Mindannyiunknak elnyerték tetszését, és könnyen el tudnánk képzelni, hogy itt tengetjük el, életünk napjait. Többek között Medici Katalin és II. Henrik szeretője is lakott itt.

 Egy másik, sokkalta nagyobb kastélyhoz, sajnos csak kívülről volt szerencsénk. A 3. Legnagyobb kastély ez, a Chaetes Sautho. Szívesen mondanék több mindent erről a kastélyról, de sajnos nem tudtam beazonosítani az útikönyvben, és az is előfordulhat, hogy rosszul írtam a nevét.  Ha így van, - ami valószínű - elnézést kérek.

 Sok csodálatos látnivaló van még ebben az országban, amit sajnos nem állt módunkban megtekinteni. Nem láttunk a többi kastélyt, a Riviérát, a csodás Alpokat. És ki tudja még mennyi minden található még itt. Nem elég eltölteni pár hetet, azt hiszem egy hónap is kevés, hogy ezen ország csodáit mind végignézd. De ez már csak így van jól. Hiszen, ahány ország, annyi szokás. A franciáknál például az autópályán kapurendszer van. Nemsokára talán nálunk is az lesz.

 Már igencsak hazafelé tartunk, ezért nem árt, ha összefoglalásul is írnék még Franciaországról pár sort:

 A franciák nagyon szeretik, ha a saját nyelvükön szólnak hozzájuk. Ezt, egy sztorival alá is tudom támasztani: egyik útitársunk elbeszélgetett egy helyi pincérrel, és cserébe kapott egy üvegpoharat, és két üveg italt. Már megérte neki a franciatanulás.

 Franciaország egyébként változatos ország. Többek között a változatos időjárás miatt.

E nemzet életszínvonala sokkal magasabb, mint a miénk. Persze náluk is vannak munkanélküliek. A társadalombiztosítási rendszerük is jobb. Ők, ha betegek kifizetik, számlát kérnek, amelyet benyújtanak az állam felé. Ők, a 70 %- át kifizetik, a fennmaradó összeget pedig a mi Nyugdíjpénztárunkhoz hasonló intézményektől kapják. A tanyák is más jellegűek, mint nálunk, vagy akár az osztrákoknál. Szépek, de egyszerűek. Egyszerűek, mint említetem, de nem szegényesek.  Ha esetleg nem lennél vele tisztában, hogy melyik országban jársz, nem tudnád megmondani, hogy a franciák közé keveredtél. (Ez most a tájra vonatkozik) Bár vannak jellegzetes, egyedi helyek, tájak, de nem ez a jellemző. Aki már járt Ausztriában, Németországban vagy esetleg Hollandiában, tudja, hogy miről beszélek. Azoknál az országoknál, jellegzetesek az utak, a házak, mindenütt hasonló. De itt nem.

   Azért így utólag elárulom, hogy mi is volt az, amelyikre a Futuroscope –n kétszer is bementünk. Aki szeretné tudni, hogy milyen érzés kihajolni egy száguldó vonatról, repülés után landolni, esetleg autóversenyző szeretett volna lenni, csak nem volt hozzá bátorsága, ki ne hagyja ezt az élményt. De siessen, mert félévente változik a program. Bár nem hiszem, hogy kevésbé lenne ilyen remek, mint amilyet mi átéltünk.

 Időközben a buszon már mindenki a hazatérés lázában ég, még egy éjszaka és mindenki ismét visszatérhet a régi kerékvágásba. Élheti eddigi taposómalom életét, néha némi kis kitérővel. Akárhogyan is, de ez a kis út, mindannyiunk számára emlékezetes élmény marad. Hiszen nem mindennapi élmény Franciaország.

 Viszontagságos éjszaka után 1/2 6-kor elhagytuk Németországot is, de előtte szaunázhattunk az utazási iroda jóvoltából. És persze, hogy feltegyék az i-re a pontot, a szauna után megfagyasztottak bennünket. 1/2 2-kor, (úgy látszik ez az időpont kísért bennünket) amikor már úgy ahogy elaludtunk volna, megálltunk pihizni. De előtte megnézhettük Mrs. Doubfire –t és a Coctail c. film felét. 1/2 8 –kor ismét egy kis pihenő, shoppingolás Ausztriában, nem messze a magyar hontól. Furcsa érzés ilyen hirtelen átlépni egyik kultúrából a másikba. Az egyiknek azt mondod: “Merszi”, a másiknak: “Dánke sön”.

 9 óra 50- kor átléptük saját kis hazánkba. Itt aztán szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába, ki merre lát, élményekkel telve… “Öri voár“ ahogy a francia mondja.

 Most, hogy már, - sokak szerint végre - ennek a beszámolómnak is a végére értem, érhető, hogy nem is volt olyan túlzás, amit az első mondataimban említettem. Tényleg nem sokon múlott, hogy nem kerültünk be, a történelemkönyvekbe, sőt ez még most is lehetséges. Ki tudja, a sors útjai kifürkészhetetlenek.

 

 Szeretnék elnézést kérni, amiért olyan sok elcsépelt jelzőt használtam, mint például: csodálatos, gyönyörű, szép stb. De bizony nehéz jelzőkbe tömöríteni mindazt a káprázatot, amiben részem (részünk) volt.

 

                                                          

 






 





 

 

     
                                                                                                                                     Copyright 2015 © Minden jog fenntartva!