Varázslatok erdeje – verses mese

Varázslatok erdeje

 

Hol volt, hol nem volt, ott ahol a kurtafark malac túr, vagy még azon is túl…
Éldegélt egy legény,
kedvence, a lepény.
kiállása, szerény,
jelleme csupa erény.
Története rejtély, biz még ő sem tudja,
akárcsak azt nem, merre viszi útja…

Ment mendegélt,
míg egy erdő szélére nem ért.
Adjon isten jó napot,
Gondolt egyet, jó nagyot:
– Fényesebb az út ott balra,
bár, az avar már barna,
mégis bemegyek rajta,
csak nem keveredek bajba… -.

El is indult hát serényen,
vidámsággal, és szerényen.
Egy kereszteződéshez jutott,
melyben az út négyfelé is futott..
– Fényesebbnek tűnik az erdei út,
– gondolta- mi, pont a patak mellett fut,
arra megyek hát, kikerülve a nagy fát…

Elment, hát a fa mellett, be az erdő fele,
a patakhoz ért éppen, mikor megcsapta őt a varázslat első szele:
Elé toppant egy zöld ruhás manócska,
kinek termete elég aprócska,
de a hangja érdes, és mérges,
kezében egy túrós rétes…

-Elbotlottam majdnem a nagy kőbe,
igaz, méretem kisebb, mint egy törpe,
de majdnem oda lett a rétesem,
ha így történt volna, én is szétesem…

Énekelem hát a dalt, mely engem előre hajt:
„A túró, mely a világot hajtja,
a legjobb, s legfinomabb fajta,
íze nékem ajándék, s mámor,
ettől leszek én igazán bátor…”

A legény mindezt elképedve nézte,
de a manó az embert bizony nem félte,
ígyhát hamar szóba is elegyedtek,
szeretetben keveredtek,
együtt indultak tova,
meglátjuk, majd hova…

A patak mellett mentek,
sok kilométert szeltek,
mígnem a pataknak folyó lett a medre,
minek szélén ott ült egy medve.
Ki arra gondolt málna: majd ívott a vízből,
s boldogan kortyolgatott a málnaszörpös ízből…

-Üdv és pracli!
Hello Maci,-
mondta a manó, hisz jó barátja volt a medve,
kinek, mikor feltekintett boldogabb lett a kedve.
– Hello pajti, üdv és pracli! Ki a barátod monca,
Tán nem ő a híres Bonca.
-Nem, ő nem a Bonca, ő egy vándor legény,
kinek kedvence a lepény…

Oh! – szólott a medve- uzsonna idő van éppen,
Ígyhát, ehetnénk is egyet tulajdonképpen!
Ránézett hát egy jó nagy kőre:
s egy jó nagy lepény lett belőle.
Jóízűen ették a málnás túrós lepényt,
s közben szívükbe zárták a vidám legényt.

Megették az uzsit, majd a folyóban egyet úsztak,
majd otthagyva a medvét, tőle elbúcsúztak.
Visszamentek a folyó menti útra,
boldogan és jókedvűen, kacagva és futva…

Mentek, mentek, mendegéltek,
míg, egy lejtőhöz nem értek,
a patakból ott vízesés lészen,
min ők le is zúdultak merészen…
Egy tóba pottyantak bele,
mely halacskákkal volt tele.
Lubickoltak benne, míg leszállt az este,
csillagok ragyogását, a két barát csak leste…

Vízesés mögött lakik a remete,
a sötét barlang remeke,
belső fényével világítja a teret,
ő az, kit minden állat szeret.

Melegség és szeretetet hívogató fénye,
kivilágít mostan a remete lénye,
így találtak rá, kaptak nála szállást,
finom levest, majd burgonyát és mártást.
Ezek után finom, puha helyre kerültek,
s hamarosan álomba is merültek…

Mikor a nap még fel sem kél,
elindul egy csöppnyi szél,
a nádas susogása lágy,
megvalósul egy csodás vágy:
tücskök zenéje ciripel,
sok kis madár csiripel,
együttesnyi dallam száll,
majd mily hirtelen jött, meg is áll…

Mikor megáll a csodás zene,
a napnak kilátszik egy kicsi fele,
vörösbe borul a tó,
bámulatosan mámorító.

Mindeközben a barlangban, boldog mosollyal ébredtek,
a vendégek miközben szedelőzködtek, a koncerten el is képedtek.
Reggelire cseresznyéztek,
közben vígan cseverésztek,
élvezték a káprázatos tájat,
kitátották mindkét szájat.

-Káprázatos volt a koncert- szólott a legény-
(Biz ki ilyet hallgat, biztosan nem szegény.)
-s e dallam is, mely most cseng, is csodálatos ének,
a hála érzése tölt el tőle, s boldogság, hogy élek.
-Én voltam! Hihi Mindkettő! – Néztek körbe nagyon,
keresték a hangot, hogy honnan is vagyon.

Nézegettek körbe- körbe,
tekintetük meredt a zöldbe,
míg egy piciny lény a bozótból ki nem szállt,
s egy nagyobbacska tücsökké nem vált.
-Láttok már?- Átváltozom, ha még mindig nem. –
szólt, s világított a két szem,
miközben madárrá változott,
mivel igencsak nagy meglepetést okozott…

-Ne nézzetek ilyen bambán- csak egy zeneszellem vagyok,
s létemből adódóan, dallamokat hagyok…-
Majd trubadúr poloskává vált,
a két barát meg csak állt.
Messzire szállt ének hangja,
táncra perdült minden hangya.
Énekelve, dalolva indultak most már hárman el,
boldog vigalommal, a hegyre fel…

Alig tettek pár lépést,
hallottak egy kérdést.
-Üdv és pracli! Eltörött a talicskám, segítettek nekem?
-Oh!! Kiáltott a manó- a virágtündér, jobbik felem!
Megölelte őt, kinek hajában, kék virága,
s tündérleány lelkének csodaszép a világa.
A tündér, ki a virágokat gondozza,
a szomorúságot is foltozza…

Előkerült a manónadrág egyik rejteke,
varázslatnak kicsiny szeglete,
elővette, a szeget, kalapácsot és fúrót,
cserébe kapott egy zacskó túrót,
megjavította a talicskát,
s csinált hozzá egy kis farigcsát.
Mert a manó faragni is tud nagyon,
hiszen ő művész is vagyon.

Hálás volt a leányka, megköszönte rendesen,
jól is működött a taliga, méghozzá csendesen.
Közben a túró a kézben újra előkerült
melyben a manó bőszen el is merült…
A legény kapott egy bűvös virágot,
amelynek titka megváltoztatja majd e világot…

(Ami majd a második fejezetben lészen,
mert bíz ti még erre nem álltok készen…)
Hirtelen megdörrent a föld, s megremegett a hegy,
ilyen az, mikor egy hatalmas sárkány megy.
Jött a tűz, a víz, a levegő, s a föld ura,
s nektek ez bármennyire is fura,
négy elemnek egysége
sárkányságnak fensége…

Megilletődött a négyes, nem láttak még sárkányt,
s nem tudták mit takar: szeretetet vagy ármányt.
Mindeközben fa tetején lombok között szempár csillan,
ki e történetben még egy párszor fel- fel villan…

Majd a Sárkány hangja nagyot zengett
s a körülötte lévők zöme meg is rengett…
A hatalmas lény, kerregett egy nagyot,
erre a barátok lélegezte is megfagyott.
De hamar kiolvadtak, mert az óriás már éget,
a kis csapat meg úgy érzi, ott érnek majd véget…

A tűz gyorsan terjedt, felégetett utat, fákat, virágot,
tűztengerré változtatva ezt a szép világot,
átváltozik a zene fénye, kabóca lett belőle,
mély zöngésű dallam hallatszott felőle…
Futott a legény is, nyakában a lába,
lobogott vele együtt a haja összes szála.

A tündér felkapta a manót, magasra repültek,
ki él és mozgott arra, mind elmenekültek…
Lombok rejtekében ott leledzik a titokzatos idegen,
kit e helyzet szintén nem hagy hidegen,
cikázott a két szempár, még a farka is ki-ki lógott,
szemében azonban cinkos mosoly villogott…

A nagy káosz közepében,
egy hang szólott a sárkány közelében:
-Prüszkölő lény, menj balra,
ott van a víz, jó az irány, bíz arra…
Meghallotta ő, s rohant is a víz fele,
s hatalmas robajjal csobbant is bele.

Itta ő a tó vízét,
érezte a finom ízét.
Merül, merül le a mélybe, a vízzel egyé válva,
s ajtót nyit az egység felé, mi be lett éppen zárva.
Négy elemnek ura, visszanyerte egyensúlyát,
s mihelyt partot ért meglátta e világ búját.

-Oh, mit tettem megint, mennyi minden oda,
mert belement az orromba a trüffel pora,
s tűzet prüszköltem megint, rossz szokásom szerint!
Ne féljetek csinálok itt rendet, s visszaállítom a csendet.

Visszaszívta a tűzet, majd mindent vízzel locsolt fel,
s mi halott volt, feléledt s új erővel telt el…
Előjött ki elbújt, a manó is földet ért,
hisz minden rendben volt már, s senki se félt…

Azt nem tudom, ki volt a hang, ki megmentett minket vajon, s hogy ma ki a bajnok?
szólott a manó- majd zuhanni látott egy nevető kis majmot.
Egy ágról pottyant, mi reccsent egy nagyot,
ott hagyva rejtekhelyét, mint csapott-papot…
Ő volt a figyelő szempár, a hang, s kinek kilógott a farka,
csapattag volt most már ő is, kit bevett most e falka…

E fejezet ezzel lezárul,
míg egy másik kitárul,
folytatása következik,
mikor a történet szála újra szövetkezik…